Tendenciák
A lelkes fogyasztói társadalom által létrehozott „melléktermék” – azaz a hulladék – végkimerülésig történõ  elõállítása komoly problémákat okozott Svájcban is (pl. a depóniák tárolókapacitásának ‚20-as évektõl kezdõdõ csökkenése, stb.). a lehetséges megoldásokon gondolkodva különféle irányvonalak indultak el az országban; egyrészt egyre több kantonban bevezetésre került a differenciált szemétdíj, másrészt széles körû újrahasznosítási rendszerek alakultak ki.  Mindkét programhoz szorosan kapcsolódott a lakosság környezettudatosságának formálása, s ez számos csatornán keresztül folyik mind a mai napig. Erre kiemelt hangsúlyt fektetnek, ami meg is látszik mind az elért eredményeken, mind pedig az emberek környezetvédelemmel kapcsolatos értékrendjén. Nagyszerû. Hát, ezekkel akad még némi tennivaló idehaza…
Szóval a svájci kantonok lakosai általában nem tehetik meg, hogy csak úgy kisétáljanak a kukához és telepakolják mindenféle földi jóval. Ex földi jóval. Nem. a háztartásban termelõdõ szemetet következetesen kétfelé választják: az újrahasznosítható hulladékot szelektív gyûjtõ konténerekbe dobják (díjmentesen), a maradék elszállíttatásáért ezzel szemben kemény pénzeket kell fizetniük. Viszont – a differenciált díjfizetés szellemében -  minél kevesebb maradék szemetet dob ki valaki, annál kevesebb kiadással jár számára.
A maradékot tehát vagy pénzen váltott zsákokban (17, 35, 60, 110 literes változatok) teszik ki a ház elé, vagy pedig zsák helyett fizetõs konténerbe gyûjtik (pl. társasházak, irodaházak, stb.). Ez utóbbi esetben jön a fedélzeti számítógéppel felszerelt ûrkorszaki kukásautó és a - tulajdonos adatait tároló chip-pel ellátott - konténer súlyát méri le, ez alapján fizeti az adott közösség a szemétdíjat. Az általunk meglátogatott kantonban a súly alapú szemétdíj bevezetése után már egy évvel(!), az égetõbe kerülõ hulladék mennyisége a felére(!) csökkent...

Gyûjtõpontok
A lakosok tehát lelkiismeretesen szelektálnak. Van mindenféle gyûjtõjük a társasházak elõtt, forgalmas utcákon és külön erre a célra kialakított udvarokban is; választhatják bármelyik megoldást. a ház elõtti és utcai konténerekbe kerülhet papír, mûanyag, üveg, fém, zöld javak (konyhai és kerti), használt ruhanemûk, elhasznált sütõolaj.
A ruhafélék nem csak utcai gyûjtõkben helyezhetõk el: segélyszervezetek postalába dobott mûanyag zsákjait adott dátumokon az ajtó elé lehet tenni, onnan viszik el a szervezet munkatársai.
Az üveget kétfelé választják: az egyszer használatos palackokat konténerbe kell dobni, az újratölthetõeket pedig vagy a boltban veszik vissza, vagy - borosüvegek esetében - konténerszigeteken egy felül nyitott, rácsos ládába (nem bedobó nyílásos megoldás) tehetõk. Ez utóbbira kicsit értetlenül csodálkoztunk rá, hisz a) ha betétdíjas a palack, miért nem boltba kell visszavinni, mint pl. a söröst? b) az egymásra pakolt üvegek rekesz nélkül eltörhetnek, csorbulhatnak, tehát úgy tûnik, a gyûjtésszervezõk nem a legcélszerûbb tárolási és szállítási megoldásra törekszenek…  Ami egyébként a visszaváltható göngyölegeket illeti, a két legnagyobb áruházlánc már kivette kínálatból az ilyen kiszereléseket, komoly csapást mérve ezzel a betétdíjas rendszerre. Lehet ugyan még újratölthetõ üvegpalackokban ásványvizet és üdítõket kapni (egyes cégek bizonyos mennyiség felett házhoz szállítást is vállalnak), de már korántsem oly mértékben, mint régen.
A kiürült PET palackokat nagy boltokban is le lehet adni, mostanában próbálják rászoktatni az embereket a flakonok elõzetes összelapítására. Indul a „Tapossa laposra” mozgalom… a betétdíjas PET göngyöleg megszûnt, de ha a romlana a visszagyûjtési arány (jelenleg az összes  kibocsátott PET háromnegyedét kötelezõen vissza kell gyûjteni) a szabályozók alapján visszaállítanák rá a betétdíjat. Ezek ismeretében nem meglepõ, hogy az ipar meglehetõsen komoly energiákat fektet a PET gyûjtésébe.
A háztartásokban képzõdõ veszélyes hulladékokat ingyen lehet leadni, az ártalmatlanítási díjakat a kanton fizeti saját költségvetésébõl. Aha! Van, aki felkapja a fejét erre, igaz? Ott meg lehet ezt csinálni, nálunk bezzeg… Nos - többek közt - annyi a különbség hazánk és Svájc között, hogy ott a lakosok a helyi kantonnak fizetik adójukat, ezért annak van mibõl gazdálkodnia… Így eshet meg, hogy van kiépített veszélyeshulladék-gyûjtési rendszer. Rendszer, ami idehaza nagyon de nagyon hiányzik.
Ha pedig a svájci polgár háztartási berendezést (és egy sor más árut, mint például elem, aludobozos, üveges vagy PET palackos termék, autó, stb.) vásárol, a készülék árába építve kifizeti a késõbb hulladékká váló termék ártalmatlanítási költségeit is (elõrehozott díjfizetési rendszer). Ez alapot teremt arra, hogy az elromlott termékeket, bizonyos csomagolóanyagokat bármelyik (tehát nem csak ott, ahol megvásárlásra került!) boltban leadhassa külön díj fizetés nélkül.

Hulladékudvarok
A hulladékudvarok ennél jóval több frakciót fogadnak. Az általunk meglátogatott telephely a maga 32 frakciójával leginkább egy kiapadhatatlan alapanyag-kincsesbányára emlékeztetett minket, kelet-európai látogatókat… a jobbára díjmentesen otthagyható hulladékokat (csak 5 féle frakcióért kell fizetni) reggeltõl estig lehet vinni; az egy éve nyílt telepre már havonta 20 t körüli hulladék áramlik be, s átlagosan 3.500 – 4.000 lakos fordul meg benne. Egy leheletnyivel - de tényleg csak talán pár nullával - jobb arány a hazai udvarokhoz képest…
A 32 frakció közt a szokásos papír, üveg, satöbbin kívül olyanokat találunk, mint fénycsõ, polisztirol (PS), hûtõszekrény, fa (bútor is), ablaküveg, cseréptörmelék, akkumulátor, parafa dugó, videokazetta, bakelitlemez, kerékpár, kisgépek, de még elhullott kisállat is … a felsorolásból talán jól látszik, innen nem minden megy anyagában történõ újrahasznosításra; a végül lerakóra kerülõ síküveget és a cserepet például azért gyûjtik ki a maradék szemétbõl, hogy növeljék az égetõk hatásfokát. (A zsákos és konténeres rendszerrel gyûjtött maradék szemét égetõbe megy, lerakóba csak azt a hulladékot viszik, ami nem vagy nem jól égethetõ. Így spórolhatnak a lerakóhelyekkel.) a halomban álló parafa dugók egy részét például óvodák viszik el kézmûves alkotásokhoz, a több ládányi bakelitlemez és mûsoros (videó- és hang-)kazetta elõtt viszont már csak fejvakargatva álltunk. a fa frakció gyûjtõjébe helyezett, látszólag hibátlan állapotú karosszéknek vagy a másik sarokban ácsorgó kerékpároknak is találtunk volna még gazdát idehaza; nem is beszélve a konténernyi könyvrõl, ami bõven megfért volna egy antikvárium polcán.
Hát, ilyesmiket láttunk Svájcban. Ott az átlagember - például hozzánk képest - nagyon sok információval rendelkezik a környezetvédelem témakörével kapcsolatban, ezért jóval tudatosabb és tevékenyebb, fõként ha gyakorlati lehetõségekkel találkozik. a hulladékudvarban tapasztaltak ettõl függetlenül azt a képet erõsítik, ami általános tendenciának mondható a fejlett nyugati világ társadalmaiban: az emberek, bár (jobbára már) szelektíven gyûjtve szabadulnak meg a szeméttõl, mégis sok olyasmit is hajlamosak kidobni, ami valójában még használható lenne (csak már nem „divatos”, nem a legújabb modell, javíttatása többe kerül, mint új vásárlása, stb.). Nem „erõltetik”, hogy teljes élettartamáig használják az eszközöket, hanem megveszik legújabb változatot. Nem fektetnek túl sok energiát abba, hogy esetleg új „gazdát” találjanak a használható eszközöknek, tárgyaknak, hanem az egyszerûbb és kényelmesebb megoldást választják, azaz szelektív gyûjtõbe viszik. De hát ez nem svájci jellegzetesség... Nekem mindenesetre tetszett ott.