Jézus se ivott PET-palackból

A Víz Világnapja alkalmából rendezett kerekasztal-beszélgetést a Magyar Víziközmű Szövetség Budapesten, a szervezet Sas utcai irodájában. A beszélgetésen egy híján minden érintett részt vett: a Fővárosi Vízművek vízminőségi osztályának igazgatója mellett az egyik legismertebb hazai vizsgálati labor, a Wessling, az ÁNTSZ, a Gaja nevű civil szervezet, a Budapest Műszaki Egyetem, sőt a Külgazdasági és Külügyminisztérium is képviseltette magát.

Igen, pont a palackozott vizeket gyártó cégek képviselői hiányoztak, pedig érdekes lett volna hallani az ő véleményüket is egy olyan rendezvényen, amelynek alapkijelentése szerint a csapvíz

• biztonságos,
• egészséges,
• környezetkímélő,
• olcsó,
• kényelmesen hozzáférhető.

A beszélgetés gerincét nagyjából ez az öt téma adta, és két óra alatt számos, a csapvíz hitelét rontó tévedést, félreértést és pletykát sikerült átbeszélni – sőt, még az arzén és a tengeri halak bonyolult kapcsolata is szóba került.

Miért (nem) iszunk csapvizet?

Az alapkérdés természetesen az volt, mi minden bizonyítja a fenti öt állítás valóságtartalmát, máshogy megfogalmazva: ha ez mind igaz, miért van az, hogy az emberek palackozott vizet isznak?

Zsebők Lajos, a beszélgetés moderátora (amúgy pedig a Vízmű Panoráma című lap főszerkesztője) szerint alapvetően három dolog határozza meg, hogy valaki milyen vizet iszik. Az egyik, hogy mennyire hisz a csapvíz minőségéről terjedő pletykáknak és rémhíreknek, a második, hogy mennyire hiszi el a vízszolgáltatók tényeit, a harmadik pedig a személyes élménye a vízzel kapcsolatban – ha valakinek nem ízlik, azzal nehéz vitatkozni.
A résztvevők közül ezzel többen egyetértettek, egy körkérdés során kiderült, hogy annak ellenére, hogy az asztalnál szinte csupa vízi közműves szakember ült, többször is elhangzott, hogy az illető, ha úgy alakul, a palackos vizet választja a csapvíz helyett. Persze nehéz elítélni azt, aki azt mondja, hogy egy benzinkúton megállva azért inkább vesz egy üveg vizet, mint a vécé csapjából oltja a szomját.

A résztvevők:

•    Joó István, Külgazdasági és Külügyminisztérium, miniszteri biztos
•    dr. Vargha Márta, ÁNTSZ-OTH, OKK-OKI, vízhigiénés és vízbiztonsági osztály vezetője
•    dr. Laky Dóra docens, Budapesti Műszaki Egyetem Vízi Közmű és Környezetmérnöki Tanszék
•    dr. Szigeti Tamás, Wessling Hungary Kft. igazgatója
•    Major Éva, Fővárosi Vízművek, vízminőségi és környezetvédelmi igazgató
•    Varga Gábor, Gaja Környezetvédelmi Egyesület elnöke
•    Zsebők Lajos, Vízmű Panoráma, főszerkesztő, a beszélgetés moderátora

Abban viszont az asztalnál ülők is egyetértettek, hogy igazából nem az ilyen, tulajdonképpen elfogadható félelmek miatt szárnyal az üdítőipari cégek palackozottvíz-forgalma, hanem a mindenféle alapot nélkülöző rémhírek miatt.

Mint kiderült, hazánkban ma a víz a legtöbbször és legalaposabban ellenőrzött élelmiszer, ráadásul nehéz akármi mást találni, amelynek minőségét ilyen jól szabályozzák a határozatok, és a törvényi környezet komolyan számon is kéri a minőségi előírások betartását. Dr. Vargha Márta, az ÁNTSZ-OTH, OKK-OKI, vízhigiénés és vízbiztonsági osztály vezetője szerint a víznél mindegy, hogy csapvízről vagy palackozott vízről beszélünk, meg kell említeni a személyes felelősséget is. „A vezetékes víznél nem mindegy, milyen minőségű elemeket építünk be egy-egy lakásba, a palackozott víznél pedig csak a fogyasztótól függ, hogy vigyáz a vízzel, miután felbontotta.”

Kicsit talán sok a klórban a víz

Hamar előkerült a víz klórtartalmának kérdése is, hiszen sokan azért zárkóznak el attól, hogy csapvizet igyanak, mert azt túl klórosnak gondolják. A beszélgetésből kiderült, hogy a szakemberek elismerik, hogy nincs az a kampány, amivel meg lehetne győzni az embereket, ha egyszerűen nem bíznak a csapvízben. A bizalom hiánya persze furcsa, ha tudjuk, hogy nincs semmilyen más területe az élelmiszereknek, ahol évente hatvanezernél is több mintát vizsgálnának, darabonként akár 30-100 paramétert is figyelembe véve.
Laky Dóra szerint ugyanakkor a csapvíz klórtartalma érdekes kérdés. A tapasztalatok szerint nehéz egyensúlyt tartani, és nem csak olyan értelemben, hogy szükség is van rá, de jó, ha nincs a vízben túl sok belőle, hanem mert a fogyasztói ízlés és a biztonságosság nem függ össze. A szakemberek szerint a fogyasztók nem is annyira a klór fokozott jelenlétét érzik meg, mint a változás mértékét. Felmérésekből látszik, hogy a lakossági panasz mennyisége sokat csökkent, mióta a vízművek munkatársai odafigyelnek arra, hogy a klórtartalom ne ugorjon meg vagy csökkenjen le.

Zsebők szerint ma „tudatos, piaci alapú félelemkeltés folyik, amely ráadásul teljesen alaptalan”. Szerinte a klórtartalom az egyik ilyen front, pedig az emberek nem igazán tudják megmondani egy vakteszten, hogy melyik víznek magasabb a szabad klórtartalma, Ráadásul, tették hozzá az asztalnál ülő szakemberek, fontos tudni, hogy amikor a víz „klóros”, vagyis fura ízű vagy szagú, az pont azt jelenti, hogy a vízben lévő klór működött, és megfogta a szennyeződést. A beszélgetők szerint a célkitűzés az lenne, hogy a vezetékes vízhálózatban, és főleg a házak saját rendszerében minél kevesebb, a klórra reakcióba lépő szennyeződés legyen.

A Wessling Hungary Kft-t, hazánk egyik legismertebb akkreditált laboratóriumát képviselő Szigeti István szerint az emberek eleve rosszul látják a helyzetet. Szerinte el kéne fogadni, hogy mint mindennek, az élelmiszer-biztonságnak, ahogy minden másnak az életben, ára van.

A vízbe tett klór az az elfogadható, minimális kellemetlenség, amiért cserébe azt a biztonságot kapjuk, hogy valószínűleg évtizedeken át nem lesz bajunk, ha a csapvíz mellett döntünk.

Lehet azt mondani, hogy valaki csak palackos vizet iszik, de a szakember szerint nem árt tudni, hogy ott is van a klórtartalomhoz hasonló, a szakma által csak „elfogadható kockázatnak” nevezett tényező, méghozzá az, hogy a műanyag csomagolás beleoldódik a vízbe. Kevéssé ismert tény, hogy a félliteres víz kupakja jobb minőségű kell legyen, mint a nagyobb kiszerelésű palackokra tekert kupak, mert kisebb mennyiségre kell számolni ugyanazt a mértékű beleoldódást. Vagyis mindenki maga dönti el, hogy melyik veszélyt választja:

    "a nulla veszélyt jelentő klórtartalmat a csapvíznél, vagy megissza a ma még csak sejtett hatásokkal bíró műanyagot a palackból.

De a gyógyszermaradványok!

A beszélgetés során szép lassan az összes, a csapvízzel kapcsolatos rémhír előkerült. Esett szó például a gyógyszermaradványokról is. Ezzel kapcsolatban a szakértők elmondták, hogy igazából ez egy megfoghatatlan dolog, hiszen a „gyógyszermaradvány” nem valami hivatalos elnevezés, amit vizsgálni lehetne. Ettől függetlenül volt komoly vizsgálat a leggyakoribbnak tartott hatóanyagokra, amelyet sűrűn használunk (diclofenac, ibuprofen, tesztoszteron, kortizol). Mértek a vízvétel előtt, után, de még csapokra is telepítettek mérési pontokat.
Nem volt kimutatható mennyiségben, ami azt jelenti, hogy nanogrammos, vagyis nagyon kicsi, 10-9 grammos mennyiségben sem találtak semmit. Közvetlenül a Dunából vett mintákat hasonló gyógyszermaradványokra szűrve igaz, hogy találtak elenyésző mennyiséget, de mikor összehasonlították külfölddel (ami nem volt egyszerű, hasonló vizsgálat nem sok országban folyt le), a kanadai mérések a magyarnál 4-5-ször többet találtak, de a nyugat-európai folyók is magasabb szennyezettséget mutattak.
Ugyanakkor nagyon fontos matekozni kicsit. A félelem az, hogy a csapvízben található gyógyszermaradványok ártanak. Tudjuk, hogy egy átlagos fejfájás-csillapító 400 mg ibuprofent tartalmaz (100 mg-ot egy 3 kg-os csecsemő is kaphat elméletileg anélkül, hogy baja lenne). Tételezzük fel, hogy a vízben iszonyatosan magas, 100 nanogramm per liter ibuprofen-maradvány van. Ha egy tablettányi mennyiséget akarunk összehozni a vízből, ez 20 millió pohár vizet jelent, vagyis napi két literrel számolva 5500 évig tartana. Ebben talán még a homeopaták sem szimatolnának üzletet.

A vizes arzén nem a halas arzén

Az arzén volt a következő téma. Érdekes, hogy volt egy kis vita arról, hogy vajon tényleg fontos-e az arzénmentesítés. Kiderült például, hogy az EU-ban meghatározott egészségügyi határérték egyesek szerint túl alacsony, de sikerült eloszlatni a ködöt abban a tekintetben, miszerint baj lehet abból, ha egy területen, ahol az emberek már évszázadok óta arzénes vizet isznak, hirtelen eltűnik az arzén. Vargha Márta szerint félreértés, hogy vannak olyan területek hazánkban, ahol az emberek „évszázadok óta arzénes vizet isznak”, az arzén a múlt évszázad harmincas éveiben fúrt artézi kutak eredménye, ráadásul az arzén nem olyan dolog, amihez a szervezet hozzászokik. Vizsgálatok kimutatták, hogy ahol magas volt az arzéntartalom, ott megnövekedtek a rákos és más jellegű megbetegedések, így kimondható, hogy igenis nagy eredmény, hogy az arzént a helyén kezelték a döntéshozók.

Szigeti Tamás szerint egyértelmű, hogy az arzén a vízben nem jó. 2014-ig 26 ezer vízmintában kerestek arzént, az EU-s direktívák előtti határérték szerint 80 százalék felett volt a megfelelés. Az EU literenként 10 mikrogrammban húzta meg a vonalat, itthon a minták még mindig 70-75 százalék felett feleltek meg. Van egy vita arról, hogy az EU nem túlozta-e el ezt az alacsony értéket, mert sokak szerint a nyugat-európai, tengeri halban gazdagabb étrend itthon nem jó alap, hiszen kiesik egy fő arzénforrás. Ugyanakkor tudni kell, hogy a tengeri élelmiszerekben szerves kötésű arzén van, amelynek toxikussága kérdéses. Szigeti kiemelte: az EU-ban a tengeri élelmiszerekre nincs arzén határérték (pont azért, mert nehéz a szerves kötésű arzén toxikusságát megállapítani), míg például a higanyra van. A szakember egyetértett abban, hogy az arzénmentesítés jó cél volt, szerinte a 180 milliárd forint, ami ebben az iparban volt, talán kicsit túlzás még akkor is, ha fontos a veszélyek csökkentése.

Vargha erre reagálva kimondta: a 10 mikrogrammos határértéket a WHO 2011-ben jelentette meg, és ebben már a gazdaságossági szempontok is szerepelnek. Az Egészségügyi Világszervezet szerint ahol az ivóvíz arzéntartalma meghaladja ezt a határértéket, ott az amúgy elfogyasztott élelmiszerektől függetlenül az ivóvíz az arzén fő beviteli forrása. És ami a legfontosabb: az arzénes projekt itthon már megtörtént, kár ilyen szempontból vitatkozni, elég, ha nyugtázzuk, hogy egy veszéllyel kevesebb van.

Mert veszélyből persze mindig van újabb. Ahol a kolerát megoldják, ott jön az arzén, ahol az arzén nem jelent már veszélyt, ott megjelenik a gyógyszermaradvány-téma, és most még nem is tudjuk, mi lesz majd a következő. Közben az emberek többsége nem fogja fel, hogy:

nem a láthatatlan gyógyszermaradványok jelentik a fő veszélyt, hanem a palackos víz által okozott óriási környezeti terhelés.

A beszélgetés közben is elhangzott, milyen óriási problémát jelent, hogy sokan egy minimálisnak mondható, vagy egyáltalán nem létező kockázatok miatt a csapvíz helyett a két nagyságrenddel drágább palackos vizet választják. A palackos víz nemcsak önmagában drágább (egy liter csapvíz 40 fillér, egy liter mentes víz minimum 40 forint, de a népszerű márkák literje kétszer többe is kerülhet), de a világ műanyagszennyezésének jelentős része az üditőital-, így a palackozottvíz-ipar bűne. Elhangzott, hogy természetesen a csomagolás önmagában nem kikerülhető, hiszen valamiben el kell szállítani az árut, de jobban kéne kommunikálni, hogy a csapvíz 40 fillérjében benne van minden költség, ami az előállításhoz, a szállításhoz, a keletkező szennyvíz tisztításához, illetve a vízminőség biztosításához kell.

Nekik jobban megérné

Ezt így elolvasva talán sokakban felmerül, hogy a rendezvény a víziközmű-cégek lobbija volt, hiszen a palackozott víz látszólag a csapvíz elől lopja el a piacot. Ennek valójában azonban pont az ellenkezője igaz, hiszen egy liter palackozott víz előállításához nagyjából három liter csapvíz kell, ha a gyártásfolyamatot a kinyeréstől a palackozáson át a szállításig nézzük. Ezt nézve a vízszolgáltatóknak az lenne az érdeke, hogy mindenki palackos vizet igyon, mert akkor jönne be a nagy profit. Mégsem ezt teszik, mert a palackozott víz okozta társadalmi szintű kár sokkal fontosabb, mint a nagyobb bevétel.

Ráadásul egy háztartás igazából nem tud spórolni azzal, ha a családtagok nem csapvizet isznak, hiszen a fogyasztás elenyésző része a konkrétan megivott víz, sokkal több megy el egyetlen vécélehúzással vagy zuhanyozással. Vagyis valójában az történik, hogy az a család, ahol csak (vagy főleg) csapvizet isznak, az átlagosan hatvanezer forintot költ egy évben vízdíjra, ellentétben azokkal, akik a százszor drágább palackozott vizet vásárolják. Ez utóbbiak ugyanis éves szinten nagyjából ugyanannyit költenek palackozott ivóvízre, mint amennyi az éves vízszámlájuk.

És hogy honnan jött a cikk címe, már azon túl, hogy vallásos meggyőződéstől függetlenül elfogadható állításról van szó? A beszélgetés végén Szigeti István a húsvét kapcsán nemcsak áldott ünnepeket kívánt a jelenlévőknek, de arról is beszélt, hogy milyen fontos szimbolikája van a víznek. A Bibliában arról esik szó, hogy Jézus milyen sokáig bírta a böjtöt étel nélkül, de az nincs leírva, hogy a szomjúságot is ugyanilyen jól tűrte volna. Az persze nem derül ki, hogy Jézus mit ivott, de hogy nem PET-palackos vizet, az biztos.

Forrás: http://index.hu/tudomany/egeszseg/2016/03/25/jezus_se_ivott_pet-palackbol/