A modern demokráciák egyik szerkezeti problémája a döntések hosszú távú következményei és a döntéshozók rövid időhorizontja közötti feszültség. Annak érdekében, hogy a kormányzatok a lehető legtöbb ember számára a lehető legnagyobb jólétet biztosíthassák, választóik többségének lelkes biztatása közepette igyekeznek az előnyöket rövid távon (értsd: a következő választások időpontjáig) maximalizálni. Az állam kiterjedt szerepvállalása, valamint a kormányzatok rendelkezésére álló kifinomult technikai és gazdasági eszközök pedig lehetővé teszik a rövid távon előnyös döntések hosszú távú költségeinek a jövő generációkra hárítását.

Az elmúlt száz évben a világ népessége megnégyszereződött, a születéskor várható élettartam a világ valamennyi régiójában jelentősen emelkedett, a fosszilis energiahordozók felhasználása 14-szer lett nagyobb, a világgazdaság kibocsátása 22-szeresére nőtt. Az elmúlt négy évtized alatt a világban csökkent a legmélyebb szegénységben élők száma és aránya, s világátlagban mérséklődött a jövedelem-egyenlőtlenség is.

A gazdasági-anyagi jólétben való növekedésnek azonban van nemkívánatos ára is: növekvő mértékben vettük igénybe a természeti erőforrásokat. Például a különböző előrejelzések szerint a világ hamarosan eléri (vagy már el is érte) a kőolaj- kitermelés csúcsát, majd a felszínre hozható mennyiség a becslések szerint évi 1-7% közötti ütemben csökkenni fog, miközben a világ népességgyarapodása és az életszínvonal emelkedése iránti igény óriási mértékben növeli az energiahordozók keresletét.
Az ENSZ Millenium Ecosystem Assessment programja kimutatta, hogy a világban a 24 jellemző ökoszisztémaszolgáltatás közül 15 jelentősen sérült az elmúlt fél évszázadban. Három területen egyértelműen és veszélyes mértékben átléptük a Föld biológiai eltartóképességének korlátait: a fajok kihalásának sebességében, a nitrogén-körforgás megbontásában és az üvegházhatású gázok kibocsátásában. Az OECD számításai szerint a biodiverzitást érő globális veszteségek és veszélyeztetettségek fő forrása a területhasználat változása: a természetes területek bevonása a mezőgazdaságba, az erdőirtás, az agrotechnikák okozta eróziók, valamint az építkezések és az infrastruktúra fokozott területfoglalása. Ezekhez képest egy nagyságrenddel kisebb fenyegetést jelent a klímaváltozás.

A természeti erőforrásokat ért globális veszteségben vagy az államok eladósodásának nemzetközi szinten elterjedt gyakorlatában Magyarország is részes. Hazánkban a növényzet-alapú természeti tőke index értéke 9,9%, ami azt mutatja, hogy a természetes ökoszisztéma szolgáltatások 90%-át már elveszítettük (illetve másra használjuk). A rendszerváltozás óta (2006-ban 1990-hez képest) jelentősen tovább csökkentettük a természetes fedettségű területeinket, az építkezések, infrastruktúra- fejlesztések nyomán 14,5%-kal nőtt a lebetonozott (beépített) területek aránya. Veszélyes mértékben merítjük ki talajaink termőképességét és használjuk a felszín alatti vízkincseinket. A bruttó államadósság 2002-től folyamatosan növekedett, 2010 végére elérte a 80,2 százalékot. Jóléti rendszerünk implicit (rejtett) adóssága – melynek fenntarthatósági mutatója az abszolút korosztályi egyensúlytalanság (ami az újszülött korosztály és a jövő generációk számlája közti különbség) – 2001-ben (mert akkor számolták ki utoljára) fejenként 6,1 millió forint volt, ami háromszorosa az egy főre eső külső (explicit) államadósságunknak.

Egyes erőforrások esetében viszont a globális és nemzeti trendek eltérőek: míg a világban általában a népesség igen gyors növekedése okoz feszültséget, addig Európa számos országában és a magyar nemzetet illetően különösen a népesség ijesztő fogyása jelent problémát. Magyarország termékenységi rátája 2009-ben 1,33 volt (a népesség szintentartásához 2,1 a kívánatos érték). Az élveszületések száma 1990 és 2010 között 28%-kal csökkent és 1997-ben haladta meg utoljára a 100 ezret. Az évi 90 ezer újszülöttel szemben álló figyelmeztető adat, hogy 2008-ban 42 ezer magyar ment munkát vállalni a határainkon túlra.

A jövő nemzedékek eladósításának – ami a fenntarthatóság egy jó metaforája – tehát számos csatornája van a környezet elszennyezésétől kezdve az államadósságon és a jóléti rendszer adósságain át a demográfiai deficitig. Nyilvánvalóvá vált, hogy szükségünk van olyan intézményekre és eljárásokra, amelyek képesek a rövid távú döntések hosszú távú hatásait feltárni és értelmezni, továbbá a rövid távú döntési alternatívák közül kiszűrni azokat, melyek hosszú távú hatásai elfogadhatatlanok egy nemzet – s tágabb értelemben az emberiség – sikeres fennmaradása szempontjából. Példánk Odüsszeusz: aki, hogy a szirének éneke el ne csábítsa, a bárka árbocához kötöztette magát. Olyan intézményes megoldások kellenek, amik kötélként tartják vissza a döntéshozókat (és az őket megbízó választókat) a jövőt eladósító megoldásokat kínáló szirénektől.

A témával foglalkozó politológiai, szociológiai, közgazdasági szakirodalom számos lehetséges megoldást ajánl, de hazai sajátságainknak, ránk jellemző nemzeti értékeinkből következően magunknak kell a megfelelőket kiválasztanunk és hatékony struktúrába rendeznünk. Alkotmányos rendelkezések (mint az új Alaptörvénybe foglalt államadósság-korlát), automatikus szabályok (mint a nyugdíjrendszert egyensúlyban tartó algoritmus alkalmazása), a jövő nemzedékeket megszemélyesítő „ügynökök” (mint a jövő nemzedékek védelméért felelős biztos), a természeti erőforrások túlhasználatát megakadályozó mechanizmusok (mint például a kibocsátási engedélyek rendszere), a nyilvánosság (fenntarthatósági mutatók rendszeres publikálása, a döntéseket előkészítő fenntarthatósági hatásvizsgálatok kötelező nyilvánossá tétele), a szubszidiaritás érvényesítése (a döntések lokalizálása, deliberatív eljárások alkalmazása) – mind-mind elemei lehetnek a jövő eladósítását megakadályozó intézményrendszerünknek. Mindehhez elengedhetetlen egy, a fenntarthatóságot támogató kultúra, érték- és attitűdrendszer megerősödése.

Ez utóbbi fontosságát csak kiemeli, hogy a stratégia vitája egy olyan környezetben zajlik majd, amire a nemzetközi összehasonlításban kirívóan bizalomhiányos légkör jellemző. A magyarok rendkívül bizalmatlanok egymással és a társadalmi intézményekkel szemben is. Ezért egy bármennyire okos, de felülről kinyilatkoztatott, az emberektől csak végrehajtást váró stratégia teljesen esélytelen a megvalósulásra. Ezzel szemben tömeges alulról jövő kezdeményezésre sem érdemes várni, mert kutatások szerint a magyarok többségének értékrendje inkább gátolja a fenntarthatóságot, semmint segítené. A fenntarthatóság híveinek ezért olyan gócpontokat kell létrehozniuk, melyek köré az ilyen gondolkodás kikristályosodhat, s esély lehet mások figyelmének felkeltésén keresztül ezen kristályok növesztésére.

Így a stratégia szövegezésének megkezdése előtt is több konzultációra került sor különböző szakmai, tudományos fórumokon és társadalmi szervezetek képviselőinek körében is. A tervezetet többször tárgyalja majd az OKT és természetesen maga az NFFT is. A szöveg október közepén a Tanács honlapjáról (www.nfft.hu) letölthető lesz, s ezen a fórumon észrevételeket, javaslatokat is várunk majd. November végéig számos nyílt vitát fogunk rendezni, s készek vagyunk részt venni a nem magunk által szervezett fórumokon is.

A nemzeti fenntarthatósági stratégia vitája jó alkalom lehet arra, hogy érdemben megtárgyaljuk: milyen értékekre alapozzuk a fenntartható társadalom felé való átmenetet, milyen korlátokat szabunk nemzeti erőforrásaink használatában, s milyen intézmények segítségével kívánjuk ezeket a korlátokat érvényesíteni? Jövedelmünkből mennyit vagyunk hajlandóak az utánunk következő nemzedékek jólétét megalapozó erőforrások fenntartására és gyarapítására áldozni? Mennyire erősre kössük Odüsszeusz kötelét?