Amit nem látunk, az nincs is
Jellemző emberi gondolkodásmód, hogy ha valami nem látható, akkor az nincs is. Vagy ha van is, nem kell vele foglalkozni, felejthető, hiszen nincs szem előtt. Ebben a hiedelemben él a világon számtalan ember, köztük felelős és vezető politikusok, magas rangú katonák. A baj akkor kezdődik, amikor a nem látható, de létező dolgok elő akarnak kerülni a föld, a víz, a jég alól. Ugyanis ezeknek a holmiknak van egy roppant kellemetlen tulajdonságuk: mérgezőek, sőt halálosak.
Földünk felmelegedése – azaz a klímaváltozás – már eddig is számos kellemetlen meglepetést okozott, az egyik közülük közvetlenül a grönlandiakat, közvetve pedig az amerikai és a dán kormányt érinti. A jég olvadása miatt ugyanis felszínre kerülhet mindaz a hulladék, amelyet az amerikai hadsereg hagyott grönlandi jég alatti városában, azaz katonai bázisán, még a hidegháború idején.
A U.S. Army mérnökei 1959-ben kezdtek dolgozni a James Bond-filmekbe illő futurisztikus projekten a sziget északnyugati részén. A létesítmény alagutak, szobák és termek hálózatát fogta össze a hó alatt, ahol még kórházat, mozit és templomot is építettek. A komplexumot kis, hordozható atomreaktor látta el energiával. Az „évszázad tábora” – amelyben 200 katona kapott helyet – hivatalosan laboratóriumként működött, ahol, úgymond, a sarkvidékkel kapcsolatos tudományos kutatások folytak. Ez persze csak fedőtevékenység volt, valójában az amerikai hadsereg akart oda atomrakétákat telepíteni. Ezt a Jégféreg fedőnéven futó projektet természetesen nem vették bele abba a szerződésbe, amelyet az Egyesült Államok a Grönlandot koronabirtokként kezelő Dániával kötött a terület használatáról. Sőt, hallgatólagosan megegyeztek egy hó alatt futó tesztvasút felépítésében is.
A tervek azonban nagyrészt a fejekben maradtak, ugyanis három évvel később a tudósok megállapították, hogy az építési alapul szolgáló gleccser a gondoltnál sokkal gyorsabban mozog, s beomlással fenyegeti az alagútrendszert, ezért 1967-ben elhagyták a bázist az emberek. Ott maradt viszont a hó és jég alatt harminc óriás-repülőgépnyi veszélyes hulladék, köztük a mérgező poliklórozott bifenilt (PCB) tartalmazó építési anyagok, valamint számos, tisztítatlan szennyvizet és alacsony sugárzású reaktorhűtővizet tartalmazó tartály. Úgy hitték, ott is maradhatnak az idők végezetéig, az amerikaiak csak a reaktort vitték haza. Közben bekövetkezett a globális felmelegedés, és félő, hogy a sok mocsok beleolvad a környezetbe – erre persze akkoriban nem gondolt senki, így mindkét félnek tiszta a lelkiismerete.
Most azon megy a huzavona, hogy ki takarítsa el a szemétdombot. A dolog látszólag nem sürgető, mert becslések szerint 2090-re jön el az az idő, amikor az olvadó jeget már nem tudja pótolni a friss hó – ám a repedéseken addig is leszivároghat a víz a 35 méter mélyen húzódó alagutakba. Szakértők szerint az alagutak kiásása csillagászati összegekbe kerülne, jobb volna megvárni, amíg a jég teljesen leolvad a létesítményről. A terület megtisztításának az ügye még csak ott tart, hogy mindkét fél fel-, illetve elismerte, hogy szükség van erre. Nagy valószínűséggel közösen végzik majd el a méregtelenítést, hiszen a felelősség is közös.
Szintén jeges terület Alaszka, amelyet Oroszországhoz való közelsége okán az 1940-es évektől a mai napig stratégiailag fontos katonai területként is számon tartanak. Alaszkában mintegy 700 volt, illetve ma is működő katonai támaszpont található, ezek közül sokat kiürítettek a második világháború, illetve a hidegháború befejeződése után. Alaszkát gyakran kísérleti terepként is használták nukleáris, biológiai és vegyi hadviselési programokban, mintegy 213 ezer négyzetkilométer területen. A tesztek, kísérletek hulladékát ott hagyták, a washingtoni védelmi minisztérium megelégedett a figyelmeztető táblák kihelyezésével. Pedig a telepek jó részén jelentős PCB-szennyezettség található, nem beszélve a hordókból szivárgó üzemanyagról, oldószerről, gyom- és rovarirtóról, elhullajtott nehézfémekről, a vegyi hadviselés maradékairól és radioaktív hulladékról. A területről szóló információkat titokban tartják, s ha hosszas kérlelésre a védelmi minisztérium ki is ad valamit, nem sok tudható meg belőle. A legkevésbé az, hogy ki a felelős a szennyezésért, s a környező települések kit számoltathatnak el.
Ha maradunk az Északi-sark környékén, még több „hadi relikviára” bukkanunk, ezúttal a tenger alatt. Körülbelül négy éve lehet bizonyossággal tudni, hogy a Jeges-tenger egy része, a szibériai partokat mosó Kara-tenger például amolyan nukleáris akváriumként funkcionált az elmúlt évtizedekben. A szovjet birodalom egészen az 1990-es évek elejéig rendszeresen süllyesztett a mélybe leszerelt atomreaktorokat és nukleáris hulladékot, olyan iszonyatos mennyiségben, hogy ekkora halomra még a mai orosz hatóságok sem számítottak. A Bellona Foundation norvég környezetvédelmi nonprofit szervezet birtokába került dokumentumok szerint a szovjet korszakban nem kevesebb, mint 17 ezer, radioaktív hulladékot tartalmazó konténert, 19 ugyancsak nukleáris hulladékot tartalmazó hajót, továbbá 14 atomreaktort süllyesztettek a mélybe – ez utóbbiak közül ötben még elhasznált nukleáris fűtőanyag is található. Hever ott még 735 darab radioaktív anyaggal fertőzött nehézgép és a K–27-es atom-tengeralattjáró két, nukleáris üzemanyaggal feltankolt reaktorral.
Norvég–orosz közös expedíciók a kilencvenes években azt is kiderítették, hogy a Novaja Zemlja körüli vizekben is jócskán található atomhulladék. A magyarországnyi szigetcsoport egyébként atomkísérleti telepként funkcionált a hidegháború éveiben, s arról híres, hogy 1961. október 30-án fölötte robbantották fel a világ eddig legpusztítóbb hidrogénbombáját, amelynek hatóerejét 50 megatonnára becsülték. (Ez tízszeresen haladta meg a második világháborúban a harcoló felek által alkalmazott robbanóanyagok összesített hatóerejét, beleszámítva a két amerikai atombombát is.)
Érdemes áttekinteni a vizek mélyén nyugvó hadi járművek amerikai és szovjet-orosz listáját is. Az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete a mai napig kettő, a Szovjetunió és Oroszország haditengerészete hat nukleáris meghajtású tengeralattjárót veszített el a tengereken. Közülük legalább két hajó nukleáris töltetű fegyverekkel is felszerelt. Ezeken kívül egy dízel-elektromos meghajtású, de nukleáris töltetű ballisztikus rakétákat hordozó szovjet tengeralattjáró is odaveszett. A nukleáris reaktorok és robbanófejek korróziója jelentős környezeti károsodással fenyeget. Például a Komszomolec Norvégiától északra, a világ legjobb halászvizeiben nyugszik. Félő, hogy a fegyverek plutóniumtartalmának vagy a reaktor dúsítotturán-tartalmának szivárgása beszennyezheti e vizeket. Egy ilyen szivárgás mintegy 700 évre tenné lehetetlenné a halászatot!
Az amerikai USS Thresher 1963. április 10-én mélymerülési próba során süllyedt el Cape Codtól keletre. A 129 fős legénység valamennyi tagja odaveszett. A USS Scorpion 1968. május 22-én ismeretlen okból elsüllyedt az Atlanti-óceánban. Két nukleáris töltettel felszerelt torpedó és a teljes 99 fős legénység odaveszett.
A már említett, szovjet felségjelű K–27 atomreaktorának szabályozása 1968. május 24-én egy balesetben meghibásodott. Kilenc ember halt meg a sugárártalomtól. A reaktor lekapcsolása és elszigetelése után a hajót szeptember 6-án a Kara-tengerbe süllyesztették. A K–129 dízel-elektromos meghajtású tengeralattjáró nukleáris töltettel felszerelt R–21 típusú ballisztikus rakétákat hordozott, amikor 1968-ban a teljes legénységgel együtt elsüllyedt a Csendes-óceánban. A K–8 1970. április 11-én veszett a mélybe, amikor egy fedélzeti tűz után a viharos tengeren vontatták. A legénység nagy részét evakuálták, de a vontatást felügyelő ötvenkét ember mind odaveszett. A K–219-et egyik saját rakétájának robbanása rongálta meg 1986. október 3-án. A legénységet evakuálták, majd a hajó vontatás közben elsüllyedt. A fedélzeten tartózkodó hat ember meghalt. A roncs az Atlanti-óceán északi részén található.
A K–278 Komszomolec egy kísérleti projekt egyetlen, korát messze meghaladó technikai megoldásokkal megépített hajója volt. Az extrém merülési mélységű, titán hajótestű tengeralattjáró fedélzeti tűz miatt süllyedt el a Barents-tengeren 1989. április 7-én. A nukleáris reaktor mellett két nukleáris robbanófejet is hordozott. A balesetben 42 ember meghalt, 25-en megmenekültek. A hajó 1680 méter mélyen fekszik.
Már orosz felségjelet viselt a K–141 Kurszk tengeralattjáró. A hajót 2000. augusztus 12-én a Barents-tengeren egy hadgyakorlat közben megrongálta egy robbanás, amelyet saját torpedójának szivárgó üzemanyaga okozott. A mentési munkálatok hosszas késlekedése miatt a 118 fős legénység minden tagja odaveszett. A K–159 szolgálatból kivont tengeralattjáró volt. A hajótestet egy vihar leszakította azokról a pontonokról, melyek vontatás közben a felszínen tartották. A balesetben kilenc ember halt meg a Barents-tengeren 2003. augusztus 28-án.
A föld alatt is pusztít az emberi butaság és nemtörődömség. Centralia egykor virágzó, de mára elhagyatott, gyakorlatilag lakatlanná vált bányaváros az amerikai Pennsylvaniában. Az egykor virágzó bányászvárosban háromezren laktak, de mára alig heten maradtak. Azután változott szellemvárossá, miután 1962-ben önkéntes tűzoltók a város vezetőségének megbízásából az összegyűjtött szemetet régi bányajáratokba hordták, majd begyújtották, aztán hagyták égni. Amikor minden szemét elégett, eloltották a tüzet. Legalábbis azt hitték. A szakszerűtlenül oltott tűz tovább parázslott, és belobbantotta a felszínhez közeli antraciteret. Onnan terjedt tovább a város alatt kanyargó, elhagyott járatokba. Ma két négyzetkilométeres területen ég a szén, de akár 15 négyzetkilométer is begyulladhat. A tűz a jelenlegi intenzitással akár még 250 évig éghet!
Rómában is veszélyben vannak a föld alatti járatok, ugyanis olasz hulladékfeldolgozó cégek a Tor Fiscale negyed régi, II–III. századi katakombáiba hordták a veszélyes hulladékot. A katakombák környékén dolgozó autóbontók és az ott lakók is a régészeti parknak erre a részére hordták, amire nem volt már szükségük: kidobott kerékpárok, autógumik fekszenek tonnaszám az ókori termekben. Régebben Nápolyban is szeméttelepként használták a város alatt húzódó ókori folyosókat, termeket. A Nápoly és Caserta közötti területen a hetvenes évektől kezdve a föld alatt ásták el a mérgező hulladékot, amely vízszennyezést és tömeges megbetegedéseket okozott. A Tűz földje elnevezésű területen, amely Európa legnagyobb föld alatti illegális szeméttelepe, két és fél millió ember éli mindennapjait a mérgező anyagok felett.
