A hulladékégetést gyakran úgy tüntetik fel, mint egy tökéletes technológiát a hulladék ártalmatlanítására. A valóságban azonban az égetés során a hulladék nem vész el csak átalakul… pl. toxikus salakanyagokká.
Az égetésből származó légszennyező anyagokról már ejtettünk szót, most az égetés során keletkező egyéb melléktermékekről, a salakról és a hamuról (pernyéről) szólunk. A salak a kemencéből származik, a hamu pedig nem más, mint a kéménybe épített szűrőkön megfogott szennyező anyag. A hamu a salakhoz képest kisebb mennyiségben keletkezik ugyan, de lényegesen veszélyesebb hulladék. Ha tehát a szűrők jól működnek, nagy mennyiségű toxikus maradékanyag keletkezik, ha viszont nem működnek jól, akkor a levegő szennyeződik el. A nemzetközi törvények értelmében a szűrőkön megfogott maradékanyagot veszélyes hulladéknak kell tekinteni, a salakot pedig minősíttetni kell. A salak mennyisége igen jelentős is lehet, jellemzően az eredeti hulladék 25-50%-át teszi ki, ami azt jelenti, hogy az eredetileg bevitt hulladéknak csak a fele-háromnegyede semmisül meg, a többi része átalakul még veszélyesebb hulladékká.
Byker, Newcaste: Világszerte hírhedtté vált az a nagy-britanniai eset, ahol az égetőkből kikerülő salakot gyalogutak, parkok, játszóterek feltöltésére használták fel. A helyi lakosok - a salak egészségügyi hatásai miatt aggódva - tiltakoztak az eljárás ellen, de a szakhatóságok „rémhírtejesztőknek” nevezték a civileket, egészen addig, míg azok saját pénzen a Newcaste-i Egyetem segítségével meg nem vizsgáltatták a talajt. Az eredmények szerint a parkok, játszóterek talajában a dioxinok 2000-szeresen lépték túl az engedélyezett értéket és a nehézfémek esetén is több száz százalékos, a normál szintet meghaladó eredményeket kaptak. |
A salakot gyakran évekig nyitott üzemi tárolókban tartják, ahonnan a szél és a csapadék hatására kikerülnek a környezetbe. Végső megoldásként veszélyeshulladék-lerakókban szokták elhelyezni, ahol elszigetelten ugyan, de továbbra is potenciális környezetszennyezést jelentenek. Az Európai Bizottság jelentése szerint a jövőben a lerakókból történő kiszivárgás lesz a dioxinok legjelentősebb forrása. Néhány országban a salakot utak alapozásánál használják fel. Svéd kutatók bizonyították be, hogy az utakba beépített salak veszélyes összetevői kikerülnek a környezetbe, elszennyezvén az utak menti talajt és vizeket.
A Világbank jelentése szerint az égetés a legköltségesebb hulladék-kezelési mód: átlagosan kétszer annyiba kerül, mint a lerakás.
New Hamphshire, USA: 29 település szerződést kötött egy égető üzemeltetőjével arról, hogy a települések az égető számára adott mennyiségű hulladékot rendszeresen átadnak. Ha a települések nem biztosítanak elegendő hulladékot, akkor fizetniük kell (hiszen a hulladék elmaradása az égetőnek gazdasági kárt okoz...). Mivel a települések „nem termeltek” elegendő mennyiségű szemetet, fizetniük kellett, és végül teljesen eladósodtak. |
Az égetőknek két fajtája létezik: az olcsó és a megfizethetetlenül drága. A drága égetőket a legmodernebb szűrőberendezésekkel, speciális salakkezelő rendszerekkel szerelik fel, folyamatos ellenőrzést, széleskörű és gyakori karbantartást, valamint képzett személyzetet biztosítanak. Azonban még mindezek ellenére is jelentkeznek azok a környezeti problémák, amelyeket fentebb részleteztünk. Az olcsó égetőknél ezek nem vagy csak részben vannak jelen, így az általuk okozott környezeti kár megbecsülhetetlen. Hollandiában egy korszerű égető 110 milliárd forintba került, Japánban ez az ár felment egészen 200 milliárd forintig. Magyarországon a tervezett 100 ezer tonna/év kapacitású inotai szemétégető kb. 23 milliárd forintba fog kerülni...
Sok befektető, amikor a legbiztonságosabb technológiát követelték meg tőle, egészen egyszerűen elállt a terveitől, mert az égető nem térült volna meg. Nemcsak az építés drága, hanem az üzemeltetési költségek is magasak. Egyetlen egy dioxin mérés közel 300 ezer forint, a rendszeres mérés pedig éves szinten több millió forintba kerül - csak a dioxinra. További problémát jelent, hogy az égető akkor működik gazdaságosan, ha folyamatosan ellátják hulladékkal. Ez - azon túl, hogy meggátolja az újrahasznosító rendszerek kiépülését - súlyos pénzügyi terhet is jelenthet az égetővel szerződést kötő települések számára.
| Munkahelyek (10 ezer tonna hulladékra) | |
| Újrahasználat | |
| Számítógép újrahasználat | 296 |
| Textil visszanyerés | 85 |
| Egyéb tartós cikkek újrahasználata | 62 |
| Raklap újrahasználat | 28 |
| Újrahasznosításon alapuló ipar | |
| Papírhasznosítás | 18 |
| Üveggyárak | 26 |
| Műanyag termékek | 93 |
| Komposztálás | 4 |
| Égetés | 1 |
| Lerakás | 1 |
Az égetők tőkeigényes és nem munkaerő-igényes technológiák. Több tízmilliárd forint befektetéssel csak néhány tucat új munkahely létesül, zömében jól képzett mérnökök számára, akik más területen is könnyen elhelyezkedhetnek. Az Egyesült Államokban kimutatták, hogy egy hasonló nagyságrendű komposztálási, újrahasználati és hasznosítási program tízszer több munkahelyet teremt, mint a hulladékégető úgy, hogy mindeközben olcsóbb és a környezetre és az emberi egészségre sem ártalmas.
A hulladék égetése munkanélküliséggel sújtott területeken az újabb munkahelyek lehetőségétől fosztja meg az embereket.
Néhány égető, különösen a nagyobbak, az elégetett hulladékból energiát vagy a távfűtéshez használható forró vizet állítanak elő. Ezeket az üzemeket ezért „energia-visszanyerő műveknek” vagy „hulladékból energiát előállító üzemeknek” szokták nevezni, holott előfordul, hogy több energiát fogyasztanak, mint amennyit termelnek (ha a keletkező salak ártalmatlanítását is figyelembe vesszük).
Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy minden termék, amiből hulladék lesz, jóval több energiát jelent, mint az a hő, amelyet az égetésével visszanyerünk. Az életciklus elemzések világosan bizonyítják, hogy a kalóriaérték csak kis része a termékben benne foglalt energiának, hiszen annak előállításához nyersanyagot kellett kibányászni, majd elszállítani, feldolgozni, a készterméket csomagolni, stb. Ez a sok energia mind elvész, amikor azt hulladékként elégetjük. Újrahasznosítás során megtakaríthatjuk a bányászathoz, és a szállításhoz, feldolgozáshoz szükséges energia egy részét. Az újrahasználathoz pedig – a feldolgozás kikerülésével – még kevesebb energia szükséges.
| Az újrahasznosítással megtakarított energia és a szemétégetéssel nyert energia összehasonlítása | |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
Az égetők a hulladék kalóriaértékét sem tudják teljes mértékben hasznosítani. Elektromos energia előállításánál a hatékonyság csak 35%-os, ha távfűtésre is felhasználják akkor 75%-os.
A legújabb tanulmányok szerint az égetők a fosszilis tüzelőanyagból (mint például a műanyag hulladékok) több szén-dioxidot bocsátanak a légkörbe, mint egy hagyományos gázüzemű erőmű, azaz jelentősen hozzájárulnak a globális felmelegedéshez is.
A hulladékégetők – akárhogy is próbálják meg ezt elhitetni velünk – nem képesek megoldani energiagondjainkat. Egy becslés szerint, ha az Egyesült Államok összes hulladékát elégetnék, akkor is csak kevesebb mint 1%-át biztosítanák az ország energiaigényének. Pedig ez a becslés az égetők működtetéséhez szükséges energiával még nem is számol! Ha ezt is beleszámítanánk, 1% sem maradna.
A hulladékégetők biztonságosságáról gyakran úgy próbálnak meggyőzni minket, hogy arra hivatkoznak: a légszennyező anyagok kibocsátását ellenőrzik és az égető egyébként is a legmodernebb szűrőrendszerekkel van felszerelve. A valóságban azonban a helyzet sokszor nem ilyen megnyugtató.
Az égetők a több száz kibocsátott vegyület közül csak néhányat mérnek folyamatosan - pl. a higany mérésére létezik folyamatos mérőműszer, ezt azonban csak ritkán alkalmazzák. Dioxinokra és más halogénezett vegyületekre nincs folyamatos monitoring technika. Egy kvázi folyamatos monitoring létezik ugyan, de ezt szintén csak nagyon kevés országban használják.
A dioxinokat évente egy-két alkalommal mérik 6 órás időintervallumokban és ezt vetítik ki a teljes évre. Ez azonban nagyon félrevezető adatokat szolgáltathat. Egy tanulmány kimutatta, hogy az így számolt összeg csak a valódi kibocsátás 2%-ára becsülte az emissziót. Ennek az az oka, hogy a dioxinkibocsátás nem egy folyamatoson állandó érték, hanem az égetett hulladéktól, a hőmérséklettől függően változik. Az ilyen mérések azért sem tekinthetőek hitelesnek, mert ilyenkor az égető üzemeltetői törekszenek az optimális feltételek biztosítására és a mérés ideje alatt gyakran „tisztább” hulladékot égetnek, hogy 'jobb' eredmények szülessenek.
Dorogon, az ottani veszélyeshulladék-égető egyik tárolója megsérült és a benne lévő folyékony veszélyes hulladék egy illegálisan létesített csapon és árkon keresztül a közeli patakba és onnan a Dunába került. A közel 50 m3-nyi veszélyes hulladék súlyos halpusztulást okozott és belekerült Esztergom és Tokodaltáró ivóvízbázisába is, ahol emiatt mintegy 50 ezer ember kényszerült palackos víz fogyasztására. Esztergom város és a helyi civil szervezetek is azzal vádolták a céget hogy nem kellő mértékben tájékoztatták őket és a hatóságot, így az ivóvíz tilalom elrendelésére későn került sor, és a szennyezett vízből sokan fogyasztottak, ami egészségügyi következményekkel is járhat. |
Számos ellentmondás is nehezíti az égetők üzemeltetését. A dioxinok például a kihűlő füstgázban jellemzően 300 és 600 °C között keletkeznek, így az égető üzemeltetőjének az az érdeke, ha csökkenteni akarja a dioxin kibocsátást, hogy a kemencéből kikerülő füstgázt minél hamarabb lehűtse. Ha viszont energiát és forró vizet akar előállítani, akkor a gyors lehűtés nem előnyös. Másik probléma, hogy a dioxinok ártalmatlanításához magas hőmérséklet szükséges, ez viszont segíti a nitrogén-monoxid képződését.
Az égetők kéményére szerelt mérőműszer nem szolgáltat információt arról, hogy az égető környezetében milyen koncentrációban vannak jelen a szennyező anyagok. A településekre telepített mérőhálózatok csak néhány szennyezőanyagot regisztrálnak, de nem mérnek pl. dioxinokat vagy nehézfémeket. További probléma, hogy a jelenlegi monitoring rendszer semmit nem árul el arról, hogy az emberek szervezetében milyen mennyiségben halmozódnak fel a szennyezőanyagok, pedig ez a hosszú idejű kitettség miatt rendkívül fontos lehet. A jelenlegi határértékek pedig könnyen megkérdőjelezhetőek, mert nem gyermekekre, hanem a felnőttekre dolgozták ki őket és nem veszik figyelembe az egyes szennyezőanyagok együttes hatását sem.
Akárhogy is nézzük, mind az égetők működtetése, mind a szennyezőanyagok mérése, mind a határértékek számos kérdést hagynak nyitva, amelyek mind-mind a szennyezőanyagok és rajtuk keresztül az emberi egészségre gyakorolt hatás körül hagynak aggasztó bizonytalanságokat.