koncepció a csomagolási hulladékokról szóló kormányrendelet tervezetéhez

A Hulladék Munkaszövetség véleménye
a csomagolási hulladékokról szóló kormányrendelet tervezetéről

Környezetvédelmi Minisztérium
Hulladékgazdálkodási Főosztálya
1394 Budapest, Pf. 351.

Biacs Tamásné főosztályvezető
Balázs Gábor szakértő

Kapja még
Dr. Illés Zoltán elnök
Magyar Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottsága
1358 Budapest, Pf. 102.

Tárgy
koncepció a csomagolási hulladékokról szóló
kormányrendelet tervezetéhez

Tisztelt Főosztályvezető Asszony!
Köszönettel megkaptuk a csomagolási hulladékokról szóló kormányrendelet tervezetéhez elkészített koncepciójuk szövegét, melyről az alábbiakban részletes véleményt adunk. Kérjük, hogy véleményünk áttekintése után adjanak ismét lehetőséget arra, hogy a véleménykülönbségeket személyes tárgyaláson átbeszéljük és álláspontjainkat közelíthessük. Jelen véleményünk első megközelítésnek tekintendő, koncepciójuk és tervezetük vizsgálatát folytatjuk és a későbbiekben további javaslatokkal fogunk élni.
A koncepció szöveges magyarázatához:
A 2. ponthoz
Valóban lényeges, így a szabályozásban a környezetvédelmi elvárásokkal összhangba hozandó alapelv az "áruk szabad mozgása" biztosításának elve. Ugyanakkor hangsúlyozni kívánjuk, hogy ez az elv nem keverendő össze a szabad és korlátok nélküli hulladék kibocsátással, tehát az áruk szabad mozgása nem azonos a hulladéktermelés szabadságával. Az persze egy sokkal tágabb és nem ehelyütt megválaszolandó probléma, hogy milyen társadalmi-gazdasági létjogosultsága van egyáltalán az "áruk szabad áramlásának", mely sokkal inkább dogmatikus kényszerítőeszköz, mintsem ésszerű gazdaságszervezési megoldás.
Az ebben a tekintetben kényszeres uniós megközelítésre rögvest példa az 50%-os mértékre előírt minimális újrahasznosítási arány, no meg ennek az alábontása is, hiszen semmiféle megkötés nincs uniós szinten meghatározva, mely a kibocsátás teljes mennyiségét ésszerű határok közé szorítaná. Ebből pedig logikusan következik, hogy az úgymond felzárkózó magyar gazdaságban a csomagolóeszköz kibocsátást parttalanul lehessen növelni. Hiába teljesítenénk tehát az 50%-os visszagyűjtési arányt a jövőben, ha a párhuzamosan növekvő kibocsátás miatt az erőforrások pazarlása tovább nő és a lerakókra kerülő hulladék mennyisége nem, vagy nem jelentősen csökken. Itt mutatkozik meg leginkább, hogy mennyire kidolgozatlan az uniós szinten is elsődleges megoldásnak tekintett megelőzési elv. Ugyanakkor álláspontunk szerint az uniós szabályozás hiányossága semmiképpen nem jelenti azt, hogy Magyarország ne alkalmazhatna konkrét intézkedéseket ezen elv érvényesítésére, hiszen a megelőzés elsődleges szerepének deklarálása egyben jogosítvány is a direktívát elfogadó helyi jogalkalmazó kezében. A bevezető például kifejti, hogy még a hazai termékdíjas szabályozás a betétdíjas megoldásokat is figyelembe veszi a hasznosítási arányok számításánál, addig az uniós csak áttételesen vonatkozik ezekre a rendszerekre, mert az utóbbi a ténylegesen megképződő hulladékok hasznosításának követelményeit írja csak elő. Ez igaz, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a termékdíjas szabályozásban fellelhető vitathatatlan előnyöket fel kellene adnunk.
A harmadik oldalon kifejtésre kerül, hogy a termékdíjas rendszerben meglévő, un. "rendszeres", működési jellegű támogatásokat az állam részéről az unió a versenysemlegességre hivatkozva ellenzi és nem fogadja el. Véleményünk szerint nem az a baj, hogy a visszagyűjtésre és a hasznosításra működési támogatás létezik, hanem az, hogy a meglévő támogatási rendszer nem normatív, hanem kizárólag pályázati úton hozzáférhető és még abba is a szabad hozzáférést kizáró elemeket tett be az előző kormányzat a programgazda rendszer meghirdetésével, kizárva a helyi és kisvállalkozói kezdeményezéseket. Tehát igenis volna mód arra, hogy az átalakítás a termékdíj törvény és az arra alapuló megoldások átalakításával és ne megszűntetésével történjen.
Tanulmányuk nem foglal állást abban a tekintetben, hogy a Nyugat-Európában működő szelektív gyűjtési megoldások közül a Kormány a duális vagy az integrált változathoz kíván-e szabályozási hátteret teremteni. Erről mindenképpen szükséges volna egy tartalmi vitát lefolytatni, annál is inkább, mert a társadalom számára nem ismertek a két megoldásnak eltérő jellemzői. Egyet azonban már elöljáróban leszögezhetünk. Csak olyan megoldást tudunk támogatni, mely a gyűjtés és a hasznosítás szervezésében egyaránt elismeri azt, hogy a kötelezettek szabadon tömörülhetnek koordináló szervezetekbe, tehát nem tartjuk támogathatónak, hogy egy jól meghatározott, tőkeerős gazdasági csoportosulás önmagát nemzeti csomagolási hulladékhasznosító szervezetnek kinevezze. Ez gyakorlatilag a piaci szabadság megsértése volna és egy olyan monopólium kialakulásához vezetne, ami kiépítendő struktúra egészségtelen torzulásaival járna. (egyes termelők jogtalan előnyben részesítése, adatok manipulálása, lakosság indokolatlan költségekkel való megterhelése stb.)
A 2. pont befejező, vastagon szedett bekezdésében szerepel, hogy az új rendszerbe való átlépést "jelentősen felemelt termékdíjakkal" szankcionálják, illetve a licencdíjasok mentesülnének a termékdíj-fizetési kötelezettség alól. Az új megoldást szövetségünk a jelenlegi termékdíj rendszerbe integráltan tudja csak elfogadni. Ez azt jelenti, hogy egy minimális, pl. 10%-os arányú termékdíjat az is megfizetne, aki valamely koordináló szervezethez csatlakozott. Aki pedig nem kíván csatlakozni, az is csak a tényleges díjat fizeti meg, ám 100%-ban az állami kasszába. A kötelezettek átkényszerítése az új megoldásba olyan következményekkel járna, mint amilyen a kötelező gazdasági kamarai tagság volt, azaz néhány befolyással rendelkező tag diszponált a sok kicsi pénze felett és osztotta el neki tetsző célokra, amiből sem az államnak, sem a szélesebb tagságnak haszna nem volt. Ez itt is így lenne. A átkényszerítés ugyan felgyorsítaná a folyamatot, de roppant igazságtalan lenne, mert kizárná az önkéntes szerveződést, és torz struktúrákat eredményezne mind a gyűjtés, mind a hasznosítás szervezésében.
Ha és amennyiben a licencdíjas rendszer kerülne mégis bevezetésre, úgy is csak a licencdíjakkal megegyező mértékű termékdíjat tudjuk elfogadni azok számára, akik nem kívánnak a koordináló szervezetekhez csatlakozni. Ebben az esetben a csatlakozott kötelezettek természetesen mentesülnének a termékdíj fizetése alól. Ugyanakkor úgy látjuk, hogy ez már nem lenne optimális megoldás, mert pl. kizárná a beruházási támogatásokhoz szükséges bevételek hosszú távú megképzését, illetve csökkentené az állami szintű ellenőrzés lehetőségeit.
A 3. ponthoz
Bár egyetértünk azzal, hogy a kötelezettek köre 2003-tól kibővüljön és azok közvetlenül azok a gyártók legyenek, akik csomagolnak, tehát a lehetőségek közül választanak, ugyanakkor legalábbis furcsának és gyanúsnak találjuk, hogy a gyűjtést koordináló szervezetek megalapításának és a licencdíjas rendszer propagálásának élharcosai a csomagolóeszköz gyártók, a CSAOSZ, meg az általuk "nemzeti" csomagolási hulladék kezelő szervezetnek kikiáltott Ökopannon Kht. A csomagolóeszközök gyártásában érdekelt iparágak (különösen papír, műanyag és társított) ilyen intenzív érdeklődése a koordináció iránt alapjaiban kérdőjelezi meg a csomagoló kötelezettek jövőbeni döntési szabadságát az egyes csomagolási módok közötti választásban, hiszen a csomagolóeszköz gyártók meghatározó szereplőinek befolyása egy gyűjtést koordináló vállalkozásban az ő általunk gyártott csomagolóeszközöket felhasználók piaci pozícióit erősítheti. Emiatt feltétlenül szükségesnek tartjuk, hogy a koordináló szervezetekben a részes, tagként bejelentkező csomagoló kötelezettek a kibocsátásuk mennyiségével (beleértve a hulladékká nem váló betétdíjas, illetve a saját maguk által visszagyűjtött kibocsátás mennyiségét is) - és nem a befizetett licencdíj tömegével - arányos szavazati és döntési jogosítványokkal rendelkezzenek. A megelőzési elv érvényesülését még azzal is segíteni kellene, hogy a kibocsátott mennyiség csomagolási típusváltásból adódó csökkenését nem kellene a szavazati arány számításánál csökkenésként figyelembe venni, tehát az ilyen beruházást megvalósító kötelezettek szavazati arányának számításánál a későbbiekben kibocsátott mennyiség súlyozásra kerülne. A tárgyévben érvényes szavazati arányok meghatározásánál a bázis év kibocsátási adatait lehetne mértékadónak tekinteni.
Az eddig elmondottakból következik, hogy a koordináló szervezeteknek mindenki tagja lehet, a betétdíjas vagy vegyes rendszerben, a kizárólag visszagyűjtéssel és az egyénileg teljesítők egyaránt. Az egyénileg és betétdíjas vagy vegyes rendszerben teljesítők díjat nem, illetve csak csökkentett mértékben fizetnek, ugyanakkor döntési jogosítványukat, szavazati arányukat ez nem érintheti. Úgy véljük, természetes, hogy beleszólási joguk és támogatási lehetőségük legyen azoknak, akiknek a legnagyobb szerepük van a hulladék keletkezés megelőzésében.
Az 5. oldal utolsó mondatától taglalja a koncepció a licencdíjak mértékével kapcsolatos elképzeléseket. Sem itt, sem a rendeletben nincs megalapozott háttere, számítási módszere azon kitételnek, hogy "a licencdíj a várakozások szerint tükrözni fogja a különböző csomagolóanyagok hasznosításának eltérő költségeit". Megítélésünk szerint a díjmértékeket, a termékdíjakkal azonos mértékben továbbra is törvényi jóváhagyással kellene meghatározni. Az áralku lehetőségének bevezetése az egész rendszert - jó esetben - a minimális teljesítmény elérésére orientálná. Nem volna olyan termelő, akinek érdekében állna pl. egyéni teljesítés vagy betétdíj alkalmazása mellett többet teljesíteni, illetőleg a koordináló szervezet ármegállapításában is az lenne az optimum, amely mellett az még képes a minimálisan elvárt visszagyűjtési és hasznosítási arányt, és nem többet teljesíteni. A 6. oldalon kerül részletesen kifejtésre a betétdíjas rendszerekkel kapcsolatos álláspontjuk. Mi Önökkel szemben egyáltalán nem érezzük ellentmondásosnak vagy érzékenynek ezt a területet az uniós szabályozás szempontjából. Ez érzékenynek legfeljebb az ellenérdekelt ipari termelők támadásai miatt tekinthető.
A Európai Közösség direktívája ugyan valóban a megképződött hulladékok hasznosítási arányait írja elő, ugyanakkor a képződés a kötelezett saját, arra vonatkozó döntésétől függ, hogy a visszagyűjtött csomagolóeszközt újratölti-e vagy sem. A betétdíj, mint elszámolástechnikai kategória, csupán a visszagyűjtés egyik eszköze, nem jelent kötelezettséget az újratöltés vonatkozásában. Ezért lényegileg hamis a kötelezettek egyes csoportjainak azon véleménye, hogy a betétdíjjal történő visszagyűjtés sértené az áruk szabad áramlásának elvét vagy egyes kötelezetteket (külföldi vagy nagyobb szállítási távolság) diszkriminálna másokkal szemben. Az erre vonatkozó viták az Európai Unión belül pont a direktíva meg nem értéséből és az az alóli kibújás lehetőségeinek kereséséből adódnak. Konkrét problémaként merült fel a nagyobb távolságra fogyasztói kiszerelésben szállítani kényszerülő ásványvíztöltők ügye. Mivel itt egy másik, speciális fogyasztóvédelmi szabály miatt nincs lehetőség a disztribúció helyszíne közelében történő palackozásra, egyedüli és versenysemleges megoldásnak tekinthető a helyi disztributor egyéni teljesítőként való bejelentése a palackok betétdíjas rendszerben történő visszagyűjtése mellett. Erre élő példa Magyarországon az Apenta Kft, amely a visszaváltott műanyagflakonokat sem tölti újra, hanem egyénileg gondoskodik kezelésükről.
Környezetvédelmi szempontból és az uniós vállalás teljesíthetősége szempontjából is rendkívül aggályosnak tartanánk, ha a betétdíjas rendszer keretében teljesítők kiszorulnának a számbavételből, és a támogatási rendszerből. Az egyénileg és újratöltéssel teljesítők ugyanis 90% feletti visszagyűjtési arányra képesek, tehát messze az elvárás felett teljesítenek saját költségükön, ráadásul az újratöltést is vállalók még a kibocsátott hulladék mennyiségét is a lehetséges maximum tizedére, negyvenedére csökkentik anyagfajtától függően. Ha ezek a rendszerek nem kapnak megfelelő szabályozást, támogatást, egyik napról a másikra eltűnhetnek és a kibocsátott hulladéktömeg megsokszorozódik. Mivel ilyen rendszerek pont a folyékony élelmiszer csomagolások területén a legelterjedtebbek, megszűnésük hatványozott gondot okozhat azáltal, hogy a kibocsátott hulladékban tömegesen jelenik meg a nagy űrtartalmú, merev falú frakció.
Ezért hibás a tervezet szemlélete és a szabályozás teljes hiánya. A betétdíjas rendeletet a csomagolási hulladékokról szóló rendelettel egyidőben, azzal szoros tartalmi összefüggésben kell elfogadni!
Ennek szükségességére az Ökopannon tag FÁÜ Rt (Pepsi Cola) esete világos igazolást ad. Ők már annyira biztosra vették a rendelet ízlésüknek megfelelő formában történő életbeléptetését, hogy döntöttek a betétdíjas rendszer visszafejlesztése (későbbi esetleges teljes megszűntetése) mellett, és ehhez még egy gusztustalan reklámkampánytól sem riadtak vissza. Sőt fel vannak háborodva az általunk kezdeményezett eljárások miatt, azokat igaztalan támadásnak titulálják, mondván, ők környezetvédők, csak más megoldással, értsd szelektív gyűjtögetés, kívánnak a jövőben teljesíteni. Ha nem lesz tartalmilag összefüggő, egyidőben bevezetett betétdíjas rendelet, az újratöltéses megoldások túlnyomó többsége rövid úton el fog tűnni és ezért a Környezetvédelmi Minisztériumot fogja terhelni a teljes felelősség!
A betétdíjas rendszerek megtartását és fejlődését a következő eszközökkel kell biztosítani:
1. A betétdíjas visszagyűjtést, ha újratöltéssel párosul, hulladék megelőzési technikának kell tekinteni, melyhez a használt göngyölegek termékdíj/licencdíj mentességén túlmenően biztosítani kell a gyűjtési támogatást ugyanúgy és ugyanolyan mértékben, mint a szelektív gyűjtésnél. Tehát nem csak a szelektív gyűjtést végző önkormányzatoknak kell megtéríteni a hagyományos és a szelektív gyűjtés költsége közötti különbséget, de ugyanezt a forrást kellene biztosítani a betétdíjas göngyölegeket visszagyűjtő kereskedelmi és visszaszállító gyártó vállalatoknak!
2. Elő kellene írni az egyes érintett termékköröknél a betétdíjasan forgalmazandó kibocsátási arányt. Ezt rendeletben kell meghatározni és annak betartását az érintett koordináló szervezetnek kellene biztosítania. A betétdíjas arány teljesítésének elmaradása a nem betétdíjas eszközök szükséges hányadának betétdíjassá tételével és az adott csomagolási típus termék/licencdíjának felemelésével szankcionálható mindaddig, amíg a koordináló szervezet tagjai útján nem biztosítja a korábbi betétdíjas és újratöltési arányt. (Tehát az újratöltés megkívánt hányadának fenntartása a termék/licencdíj mértékével garantálható) Mivel az újratöltési elvárás nem az egyes gyártókra, hanem a koordináló szervezetben tömörült tagok kibocsátásának egészére vonatkozna, a nagy távolságról szállító ásványvíz töltők egyutas, ám betétdíjas rendszerben történő egyéni teljesítésének nem lenne akadálya.
Zöld pont
A tervezetet átlengi a "zöld pont" szelleme, mint követendő példa, vagy mint egy rendszer, amelyhez csatlakozni kellene. A zöld pont annyira tetszik a kibocsátás növelésében érdekelt csomagolóeszközöket gyártó iparnak, hogy már másfél évvel a rendelet megszületése előtt, megelőlegezve a rendelet várható szövegét, az Ökopannon Kht csatlakozott a Zöld Pont európai szervezetéhez és jogot szerzett annak használatára. Az Ökopannon Kht alapítói már azt is tudták, (vajon honnan?), hogy a rendelet tervezete a közhasznú társaságot fogja megjelölni, mint egyetlen lehetséges jogi formulát a koordináló szervezeti feladatok betöltésére.
Nem vitatva, hogy szükség van a teljesítők, az egyes koordináló szervezetekhez tartozók csomagolásainak jelölésére, ellenezzük, hogy ez Magyarországon a Nyugat-Európában és nálunk is már totálisan lejáratódott "zöld pont" jelöléssel történjen. Magyarországra évtizede dőlnek be minden ellenőrzés nélkül a zöld ponttal ellátott import termékek, valamint boldog-boldogtalan alkalmazza belföldön előállított termékein is a zöld pontot, mint egyfajta környezetvédelmi emblémát. A fogyasztónak fogalma nincs, mit jelent a zöld pont, illetve ha tud róla valamit, azt teljesen félreérti. Az esetek többségében környezetbarátnak vélik a zöld ponttal ellátott csomagolást.
Meg ne haragudjanak, de hajmeresztőnek tartjuk azt az ötletet, hogy ilyen előzmények után egy magánkezdeményezésre bíznák a zöld pont jelölés jogszerű alkalmazásának ellenőrzését. A szövegben még olyan mondat is szerepel, hogy a KVF-ek a jelölt termékekkel nem foglalkoznának. Ki ellenőrizné pl. az importot, hiszen külföldön - unión kívül különösen - bárki felteheti és fel is teszi a zöld pontot. Csak nem képzelik, hogy majd az Ökopannon Kft képes és kész volna szervezetileg arra, hogy milliónyi termék esetében ilyen ellenőrzést folytasson. Nem kérem, ennek a KVF feladatának kell lennie úgy, hogy bekéri az egyes koordináló szervezetek taglistáit és az ezekben nem szereplő gyártóktól származó, valamely jelöléssel mégis ellátott termékek gyártóit szigorúan szankcionálja. A VPOP pedig nem enged be jelölt terméket mindaddig, amíg az importőr vonatkozó tagsági jogviszonyát nem igazolja. A Zöld Pontot meg célszerű volna teljesen elfelejteni. Egy nemzeti program végrehajtásához, mert tőlünk azt követelik meg, hogy az ország teljesítsen, saját egyedi jelölésekre van szükség.
A fentiekben leírtakból látható, hogy a rendelet tervezetet koncepcionálisan hibásnak tartjuk, annak teljes átdolgozását kérjük a korábban megküldött koncepciónkban szereplő megoldások és a jelen bírálatban megfogalmazottak kompromisszumos figyelembevételével.
Az alábbiakban ezért a tervezetnek csak azon paragrafusait minősítjük külön-külön, amelyek az Önök szöveges koncepciójából nem levezethetőek vagy még ahhoz képest is negatívan értékelhetőek. Egyúttal a számukkal jelölöm azokat a paragrafusokat, melyek átdolgozását szükségesnek tartjuk.
2.§ (1) b. Csomagolási hulladék a gyártási maradék is.
2.§ (1) d. Licencdíj helyett termékdíj: minden csomagolás első forgalombahozatala után a kötelezett által az államnak vagy a koordináló szervezetnek fizetendő díj, ideértve a gyártási maradékokat is.
4. § (1) Az előállító a csomagolás anyagára és annak esetleges újrahasználhatóságára vonatkozó jelölést köteles alkalmazni.
5.§ (2) A gyártó .. kötelezettségét önállóan, a Hgt. 11.§-a szerinti koordináló szervezet vagy termékdíj fizetése útján teljesítheti.
6. § A fogyasztó a termék, áru gyűjtő és szállítási csomagolását, valamint a termékkel közvetlenül nem érintkező fogyasztói csomagolását (többes, burkoló csomagolás) a vásárlás helyén visszahagyhatja, vagy a termék fogyasztóhoz történő kiszállítása esetén annak visszaszállítását kérheti. A fogyasztó kérése nem tagadható meg.
7. § Teljes átdolgozását javasoljuk! Továbbá külön paragrafusban kellene foglalkozni a koordináló szervezetek működési rendjével, belső viszonyaival.
10.§ A termékdíj (és nem licencdíj) mértékét törvény állapítja meg. Ha mégis külön licencdíj bevezetésére kerülne sor úgy annak mértékét anyagfajtánként a koordináló szervezetekkel egyezetve a Környezetvédelmi Miniszter állapítja meg és rendeletben teszi közzé.
1. sz. melléklet
Kompozitok: (igazából nem értjük, miért nem a szakma által elfogadott társított csomagolás fogalmat használják!) kompozitoknak tekintendők azon - ilyen jellegű csomagolások, ahol a főkomponens 95%-nál kisebb tömegszázalékban van jelen.
2. sz. melléklet
Felháborítónak tartjuk, hogy az egyes műanyagfajtákra vonatkozó adatszolgáltatási megbontás, illetve a "kompozitok" és egyéb anyagú csomagolóeszközök adatszolgáltatása a javaslat értelmében nem lenne kötelező.
Ez az elképzelés beláthatatlan folyamatokat indíthat el az adatok manipulálása terén, illetve a nem hasznosítható csomagolási módosulások piacra jutásában. Az Ökopannon által "koordinált" győri mintagyűjtés ennek eklatáns példája. Gyűjtetik a Tetra Pak típusú hulladékokat a papírral együtt, újrahasznosítási háttér nélkül. A jövő szelektív gyűjtési rendszere is ezen a manipuláción kíván alapulni. A csomagolóipar szelektív gyűjtése az eltérő, hasznosítható és nem hasznosítható eszközök együttes gyűjtésére fog irányulni. Külön örülnek majd az ide bedobott, nem csomagolóeszközöknek, melyek azonban másodnyersanyagként jobban hasznosíthatóak (pl. újság- és irodapapírok). A nem hasznosítható szemetet utóválogatással kinyerik, deponálják vagy égetik, a hasznosított nem csomagolóeszköz hulladékokkal (elsősorban papír és fém) pedig leigazolják a velük szemben támasztott hasznosítási követelményt úgy, hogy a hasznosíthatatlan csomagolóeszközök milliárdjai minden korlátozás nélkül piacra juthassanak a jövőben is. Ez a gyakorlat a grüne punktos nyugati országokban is, pedig az uniós direktíva lehetőséget ad azon csomagolóeszközök kitiltására a piacról, amelyeknél a kötelezettek nem tudják biztosítani a legalább 15%-os anyagában történő újrahasznosítási arányt. A hazai jogalkotásnak ezt a csapdát tehát feltétlenül el kell kerülnie, ezért a az egyes műanyagfajtákról, a nehézfémekkel, toxikus anyagokkal való szennyezettségről, a "kompozitokról" és a hasznosítási módokról pontos adatszolgáltatást kell bekérnie. A javaslatban szereplő táblázat ehhez elégtelen.
Tisztelettel:
Bödecs Barnabás
elnök