Követjük a német példát?

  • 2007. február 14.
  • humusz
gyuri01_120Február 15-én délelõtt a Deutsche Umwelthilfe nevû környezetvédelmi szervezet munkatársa a HuMuSz Házban elõadást tart a német betétdíj rendszer tanulságairól. Nem véletlen, hogy éppen most. A téma Magyarországon ismét aktuálissá vált, mióta környezetvédelmi minisztériumunk (KvVM) verbálisan elszánta magát a kötelezõ betétdíjak bevezetésére. A KvVM nemes nekirugaszkodását a Hulladék Munkaszövetség fenntartással támogatja, a problémát okozó (évi kb. 840 ezer tonna hulladékot termelõ) csomagolóipari lobbi fenntartás nélkül támadja. A Népszabadságban is zajlik a vita arról, hogy a kötelezõ betétdíj tönkreteszi-e a szelektív gyûjtést. A vitatkozók - pro és kontra - a német példára hivatkoznak. Érthetõ, hiszen ott 2003-ban vezették be a kötelezõ betétdíjakat, azóta együtt él a két rendszer. Kalas György jegyzete.
A német éllovas

A KvVM nyilatkozata szerint „először csak fenyegetnék a gyártókat és forgalmazókat (mint Németországban), hogy önként növeljék valahogy a visszagyűjtési arányt, kudarc esetén pedig jönne a kötelező visszaváltás". A sorrend valóban ez volt, a példa mégsem stimmel. Németország ugyanis - felmérve a mindent elborító csomagolószemét okozta problémákat - már 1992-ben úgy döntött, hogy rendeletileg érvényesíti a gyártói felelősség elvét. Tehát nem verbálisan, hanem jogilag. A csomagolóanyagokat egyszerűen kiemelte a többi hulladékfajta közül, és arra kötelezte a csomagolóanyag gyártókat, forgalmazókat, hogy a hulladékaik gyűjtését, ártalmatlanítását saját finanszírozásukban, elkülönített rendszert kiépítve oldják meg. Vagyis a német jogalkotó a csomagolóanyag hulladékokért való felelősséget és kezelési kötelezettséget ténylegesen arra testálta, aki a szennyezést okozza.

Meg is alakult a gyűjtést koordináló rendszer (DSD = Duales System Deutschland GmbH.), a lakosság pedig rászokott, hogy a Zöld Ponttal jelölt csomagolási maradékokat a DSD sárga színű gyűjtőkonténereibe kell dobálni. A rendelet az egyes csomagolóanyagfajtákhoz a kötelező visszagyűjtési (és azon belül kezelési) arányszámokat írt elő - mindezt persze határidőkkel. A gyártói felelősség elvének kiteljesedéseként a rendelet azt is rögzítette, hogy az egyes „tömegitaloknál" milyen arányban kötelesek biztosítani a több utas csomagolású forgalmazást (arányuk átlagban nem csökkenhet 72 % alá). Jogszabályilag előírták a szankció is: amennyiben a kibocsátók nem tartják be a több utas forgalmazáshoz előírt arányokat, akkor büntetésből betétdíjassá válnak az egyutas, egyébként nem újratölthető termékek is.

Ehhez persze meg kellett szervezni a számokkal közismerten bűvészként bánó kibocsátók hatósági és társadalmi ellenőrzését. Már csak azért is, mert előre sejthető volt, hogy a csomagolóipar a számára előírtakat nem veszi komolyan, és változatlanul a számára kényelmesebb és kifizetődőbb eldobó csomagolásokat, és a hozzá kapcsolt szelektív gyűjtést erőlteti. Így is lett. Pár évig ugyan a számokkal sikeres bűvészkedett, de aztán egyértelművé vált, hogy az előírt több utas kvótákat nem tudja, nem is akarja tartani. Így jött el 2003 januárjában az a pillanat, amikor a következetes (német) jogalkotó kötelezően betétdíjassá tette az ásványvizek, a sör, majd a szénsavas és szénsavnélküli üdítők csomagolásait. A kötelező betétdíjhoz visszavételi kötelezettség is társul - szintén jogszabályilag előírva. Márpedig ami betétdíjas, azt a fogyasztók általában vissza is váltják. És a kiürült csomagolás visszakerül oda, ahol egyszer már eladták. Na, hát ez az, amitől leginkább irtózik az ipar és a kereskedelem.

A fogyasztó és a környezet számára kedvezőbb többutas csomagolású italok forgalmára a német jogalkotó differenciált betétdíjakkal „segített rá". Mivel a többutas csomagolásokat alacsonyabb (8 centes) betétdíjjal terhelte meg, a visszaváltás után nem újratölthető csomagolásokét pedig magasabbal (25 cent) - az utóbbiak kereslete Németországban visszaesett (Magyarországot pedig elöntötték a német piacról kiszorult dobozos sörök...).

Azóta tehát Németországban párhuzamos működik a szelektív gyűjtés és a kiteljesedett betétdíjas rendszer. Az átállás persze nem ment simán. A káosz elkerülése érdekében a gyártóknak, forgalmazóknak visszaváltó automaták tízezreit kellett a boltokban csatasorba állítaniuk. Az idő pedig rövid volt. A folyamatot nehezítette, hogy a csomagolóipar kezdetben energiáját nem a visszaváltó rendszer kiépítésére, hanem pereskedésre fordította. A kötelező betétdíjat minden áron és minden lehetséges fórumon versenyellenessé akarta nyilváníttatni. Sikertelenül.

 

A nyeretlen magyar négy éves herélt

Na, akkor most nézzük meg a német történet hazai mutánsát! Már csak azért is, mert a német rendszert itt az utóbbi tizenöt évben is mindenki sűrűn emlegette. A Hulladék Munkaszövetség beadványaiban 1993 óta(!) a német jogi szabályozás átvételére ösztökélte az éppen aktuális környezetvédelmi minisztériumot. Akkoriban nálunk ugyan a tömegitaloknak még több mint 80 százalékát betétes (és több utas) csomagolásban forgalmazták, de egyértelmű volt, hogy az állam jogi beavatkozása nélkül ez a rendszer hamarosan összeomlik. A HuMuSz a német szabályozási elvekből és a német „ökológiai életútelemzésekből" vezette le a betétes rendszer megmentése (erősítése) melletti érveit is: a megelőzés elvének érvényesítését, a nyersanyag készletekkel való takarékosságot, a környezetterhelés csökkentését, a fogyasztói érdekek védelmét. Látszólag elfogadta ezt az érvelést a KTM (KVM, KöM, KvVM stb.) is. Fölhúzta a könyökvédőjét, feltette szemellenzőjét, és a német rendszer lázas tanulmányozásába kezdett.

Érdekes módon a német rendszert óhajtotta akkor a mostani vitákban megnyilatkozó Viszkei úr is - akkor még mint a csomagolóipar érdekképviselet (CsAOSz) elnöke. Persze hamar kiderült, hogy őt nem a környezet állapota feletti aggodalom, sokkal inkább a rendszert koordináló szervezet alapításának lehetősége izgatta (ő is lett később az „első magyar DSD", az ÖkoPannon Kht. igazgatója). Egyértelmű lett az is, hogy amíg lehet, a csomagolóipar nem akar itt semmiféle változtatást. Ha ugyanis nincs szabályozás, akkor korlátok nélkül lehet tönkretenni a még működőképes magyar többutas rendszereket. Meg is tették. És miközben a választékból sorra tűntek el a betétes csomagolások és mindent elborított a csomagolási szemét, a német szabályozás tanulmányozásában elmerülő környezetvédelmi minisztérium fizetett sajtóhirdetésben, cselekvési programtervezettel és külön megállapodások kötésével próbálta önmérsékletre bírni a gátlástalan csomagolóipart. Ami a KTM grandiózus cselekvési programját illeti, azt a minisztérium fél év alatt elfelejtette, a Baja miniszter által kötött megállapodást pedig egyik fél sem vette komolyan. A csomagolóipar önkorlátozásáról annyit, hogy a többutas betétes csomagolások említett 80%-os piaci részesedését - a minisztérium asszisztálása mellett - tíz év alatt sikerült 20 % alá csökkenteni...

Na, aztán mikor az EU elvárásai miatt mégiscsak szabályozni kellett, akkor a német példa megint élesben vetődött fel. Annyira élesen, hogy a 2002-ben megalkotott csomagolási rendelettel a német szabályozást egyszerűen kiherélték. Mint láttuk: a német jogalkotó a csomagolóanyag hulladékokért való felelősséget (egy elkülönített hulladékkezelő rendszer létrehozásával) arra testálta, aki a megoldandó feladatot okozza. Nálunk ezt a rendszert sikerrel mosták össze a kommunális hulladékokkal kapcsolatos közszolgáltatási felelősséggel, így ma a kevert szelektív gyűjtés kínját, ráfizetését leginkább az önkormányzatok (vagy a közszolgáltató cégek) nyögik. A mi csomagolási rendeletünkben nincsenek kötelezően előírt egyutas-többutas arányok és hiányoznak a szankciók is. (A termékdíj törvény próbálkozik ilyesmivel, de eddig az újratöltéssel kapcsolatban semmilyen hatása nem volt. 2007-re viszont már az ipar moratóriumért kiált, nem tudják, de főleg nem akarják teljesíteni az újratöltési arányokat. (a szerk. megjegyzése) De ha lennének is előírások, ugyan ki merné alkalmazni? A koordináló cégek hatósági ellenőrzéséhez a felügyelőségeknek se ideje se kedve, a társadalmi ellenőrzés kereteit pedig a jogszabály nem biztosította. Azt viszont elvárják, hogy vakon higgyük csak el a hulladékkezelő szervezetek által közzétett statisztikai diadaljelentéseket. És egy percig se kételkedjünk abban, hogy a hulladékproblémákra a szelektív gyűjtésük lenne az orvosság. Lelkesedjünk a rendszerük ökológiai nagyszerűségén, holott az összegyűjtött műanyagpalackokat Kínába, a Tetra Pak-féle italdobozokat Németországba, az alumínium dobozokat pedig Angliába hordják ki feldolgozni.

 

Kilóg a lóláb

Viszkei úr mostanában bölcs tanácsaival menedzseli a csomagolóipart és befolyásolja a minisztériumot - figyelő szemét pedig ott tartja a német rendszeren. Mikor a németek bevezették a kötelező betétdíjat, azonnal megjövendölte, hogy az intézkedés halva született kísérlet. Mivel ez nem jött be, a mostani Népszabadság cikkben okítólag oda nyilatkozik, hogy a betétdíjas rendszer miatt „összeomlott, vagy legalább is összeomlóban van a korábban példamutatóan működő német szelektív gyűjtés". Hát, ez se stimmel. A német szelektív gyűjtés az egyéb kommunális hulladékok tekintetében változatlan hatékonysággal működik. Átrendeződött, de működik a csomagolóanyagok visszagyűjtése is. Kötelező betétdíjról lévén szó a kiürült csomagolások nagy része visszaváltásra kerül, így nyilvánvalóan kevesebb hulladék jelenik meg a DSD sárga hulladékgyűjtőiben. A hulladékok nagy része most a visszaváltó automatáknál keletkezik, mégpedig jobban feldolgozható állapotban (kimosva, tisztán kerülnek visszaváltásra).

Probléma tehát nem a lakossági szelektív gyűjtéssel van, és főleg nem a betétdíjas rendszerrel. Probléma ha van, arról a rendszergazda tehet és arra vezethető vissza, hogy a DSD üzemeltetését 2005-től egy beruházási társaság (KKR) vette át. Ezzel az addig non-profitként működtetett rendszer nyereségorientált vállalkozássá vedlett. Egy év múltán már látszott, hogy a társaság nyereségnövelési erőfeszítéseit - finoman fogalmazva - nem sikeredett összhangba hozni a környezet elvárásaival. A visszagyűjtött hulladék új gazdája minél olcsóbb feldolgozási lehetőségeket keres, vagy egyszerűen kivár. Az eredmény: az ártalmatlanítás ökológiai mérlege romlik, a raktározott műanyagbálák sokasodnak, rejtélyes körutazásokra indulnak, vagy szemétlerakón bukkannak fel. A német jogalkotó és a civil környezetvédők ezt nyilván nem fogják sokáig hagyni. Tizenöt éves munkával, a fogyasztók pénzén, elsődleges környezeti érdekekre hivatkozással felépítettek egy rendszert és működésének jogi kereteit. Ahogy pár éve a kötelező betétdíj és visszaváltás bevezetésével egyértelművé tették a megelőzés és az ökológiai érdekek elsődlegességét, úgy nyilván nem engedhetik, hogy most a DSD nyereségvágya kezdje ki a rendszert.

Számomra a német rendszer erőtlen magyar „adaptációjában" (és annak siralmas eredményében) nagyrészt a két jogalkotó közötti minőségi különbség mutatkozik meg. A csomagolóipar logikája ugyanis mindenütt egyforma. Az, hogy az eldobó mentalitás kiteljesedése milyen ökológiai károkat okozhat, a magyar vadkapitalizmus kezdetén (tizenöt éve) már közismert volt. Miként adott volt egy (német) szabályozási minta is, mellyel meg lehetett volna menteni a nálunk akkor még uralkodó több utas rendszereket. Ha minisztériumunk is akarta és merte volna. Az összképen várhatóan nem sokat javít majd a KvVM mostani nagy betétdíjas nekirugaszkodása sem. Kilóg a lóláb. Annak indíttatása ugyanis - ellentétben a német szabályozással - nem a hulladék megelőzés előnyben részesítése, nem a képződő hulladékmennyiség csökkentése, nem a környezet- és fogyasztóbarát többutas csomagolási rendszerek megmentése (netán szerepének növelése), hanem az EU által előírt hulladék visszagyűjtési és hasznosítási arányszámok teljesítése. Persze csak arra az esetre, ha nem sikerülne az EU-nál elérni azok eltörlését...

(Boldogok lennénk, ha másfél év múlva honlapunkon arról számolhatnánk be, hogy meg kellett bánnunk Kalas György jegyzetének közlését, valójában az új betétdíjrendszer hatására az egyutas csomagolások jelentősen visszaszorultak, ami a KvVM munkájának eredményességét bizonyítja. (a szerk.)

Hozzászólások

Kövessük!

Új hozzászólás