Örömmel fizess!

Fizetni valamiért annyi, mint cserélni valamit valamire. Kereslet-kínálat. Ár-érték. Ha valamire szükségem van, pénzt adok érte. Na itt kezdődnek a gondok! A pénz mindig sok annak, aki adja és kevés annak, aki kapja. Mikor elvégeztem a ruhaiparit, hamar rájöttem hogy főállásban egy műhelyben szalagon, darab bérért dolgozni nem nekem való. Láttam a lepukkant asszonyokat nyugdíjhoz közel acsarkodni a jobban fizető műveletekért. Folyton azt hallgattam, hogy majd ha családom lesz, rájövök, hogy nem fontos a divatos ruha, majd megtanulom kétszer kiáztatni a tea filtert, de akár le is lehet mondani mindenről, ami örömet okoz.Fő, hogy spóroljunk!

Egy hónap után beláttam, hogy ezért élni nem érdemes. Azóta varrok úgy, hogy én döntöm el mit mennyiért. Csináltam munka mellett, gyes-en, vállalkozóként, mikor hogy adódott. Sokáig nem volt gond, mindig volt munkám és bevételem...

Pár éve nagyot változott a világ. Azt vettem észre, hogy elmaradnak a méretes ruhák, de még az átalakítások is elapadtak. Jöttek a nadrágfelhajtások, kisebb javítások. És a panaszok. Miért négyszáz forint a felvarrás, amikor az egész nadrágot egy ezresért vette a piacon? Egy ideig tűrtem, néha megjegyeztem hogy vigye akkor oda, ahol vette és hajttassa fel ingyen! Olcsó legyen! Ez lett a mottó.

Úgy egy éve elegem lett, és kijelentettem: amíg elfogadom hogy leértékelik a munkámat, addig nem is érdemlek jobbat! Abbahagytam! Na nem a varrást, hanem azt, hogy lelkiismeret-furdalást érezzek, amikor pénzt kérek. Van, akinek letagadom magam, mert nem vagyok hajlandó árvitákba bonyolódni...

A döntésem után ha nem is azonnal, de lassacskán változtak a dolgok. Aztán találkoztam egy olyan mondattal amire nem is számítottam: annyit kérj, hogy legyen kedved megvarrni. Nem hittem a fülemnek! Nem kellett más, csak elutasítani a siránkozókat, új embereket megismerni. Tőlük megtanultam, hogy lehet ezt magasabb szinten művelni.

Azóta mondom mindenkinek, örülj hogy fizethetsz! Add meg az árát annak amit meg akarsz szerezni és várd el, hogy te is megkapd a munkádért azt, ami neked jár.

El lehet menni a multihoz, megvenni olcsón mindent, mert ennyire futja. Lehet hogy rövidtávon megéri, de senki se higgye, hogy a fillérekért árult termék -legyen az élelmiszer, iparcikk vagy bármi egyéb - nem átverés. Ki hiszi el, hogy a szilveszteri virsli 298 ft-ért valaha is látott malacot?! A videó 4990-ért jó, ha egy évig kitart, aztán lehet másikat venni...

Közben meg ügyesen tönkretesszük a magyar vállalkozókat, termelőket. Nem vesszük észre, hogy ez a cél? Elég jól halad a birkásítás. Adjuk le az igényeinket, érjük be kevesebben, fogadjuk el hogy ennyit érünk? Hol a határ? Miért kell megvárni amíg tarthatatlanná válik a helyzet?

Már hallom az ellenvetést: de hát én mit tegyek, amikor ennyi fizetésből erre futja?

A boltban már nem árulunk új ruhát, mert nem veszi senki. Ami még maradt, fillérekért árusítjuk ki. Sokan jegyezték már meg: mi kerül egy rugdalódzón 3000 ft-ba? Ilyenkor elmondom hogy az anyag, az idő, az üzem működése stb…! Persze ezt nem is hallják meg a legtöbben, ezért el szoktam mesélni, hogy '84-ben mikor a Szivárványban dolgoztam, egy rugi 200 ft-volt, a fizetésem 3000!

Tehát egy havi béremből 15 db-ot tudtam volna venni. Most egy a minimálisnál valamivel jobb fizetésből (ami úgy 80.000 ft) hányat is lehetne venni? Tehát a rugi most olcsóbb! Csak az egyéb kiadások miatt nem futja rá! Mikor egy kismama sír, hogy mennyibe fog kerülni a babakelengye, közben melírozott a haja, műkörme van és drága mobilja... akkor azért el kell gondolkodni, kinek mi a fontos.

Visszatérve az eredeti témához, fontos lenne érezni a pénz értékét. Egy régi humorista levezette, hogy a pénz szó a „nincs”-ből származik. Ő viccnek szánta, mára azonban igaz lett.

Amíg azon vagyunk, hogy minél olcsóbban ússzuk meg, a másik fél is minél olcsóbban akarja megúszni - és ez megy körbe-körbe...

Ismerjük fel a saját értékünket, és ismerjük el egymásét is. Nézzünk körül, keressük egymást, lássuk reálisan a helyzetet, éljünk, de ne visszaéljünk azzal amit tudunk! Ne akarjunk nyerészkedni látva, hogy a másiknak szüksége van ránk! Például, mikor egy szobafestő egy heti munkáért háromszázezret akart kérni, elutasítottuk. Akkor is, ha tudtuk, hogy ketten végeznék a munkát. Mert kiszámolva az órabérüket igen brutális szám jött ki.

Amikor megkérdezik, miért 1400-ft egy dzseki zippzárcsere, elmondom, hogy azért mert kb. másfél óra kibontani, visszafércelni és bevarrni. Ja, és a zippzár is pénzbe kerül. Nyáron egy asszony azzal akarta lenyomni a blúzvarratás költségét, hogy ő 5000-ft -ért hány órát dolgozik. Azt válaszoltam: ha minimálbérért akarnék dolgozni, elmennék a tescoba árufeltöltőnek. Különben is, megvarrni egy blúzt abból áll, hogy feljössz, lemérlek, megbeszéljük pontosan a fazont, szabásmintát készítek, kiszabom, próbára állítom, lepróbáljuk, leigazítom, újabb próba után készre varrom, és kivasalom. Ez nem kétórás elfoglaltság!

Egy másik sokkal jobb hozzáállású asszony viszont azt kérte, hogy ha lehet ne egyszerre varjuk meg a több dolgot, amit kért, mert be kell osztani a pénzét. Tehát nem a munkadíjat sokallta, csak a saját lehetőségeihez mérve kérte az időzítést.

A nagy változások közepette elfelejtettünk valamit. A pénz nem cél, hanem eszköz!

Mikor megkérdezte valaki, voltunk-e nyaralni, azt feleltem: nem, viszont elmentünk a KISS koncertre hárman, hatvanezerért! Megérte, mert hatalmas élmény volt őket élőben látni, és megmutatni a kislányunknak is. Ezért nem sajnáltuk a pénzt. Venni valamit a párunknak csak azért mert megláttuk a kirakatban és Ő jutott róla az eszünkbe, lemenni vacsorázni egy jót, találni egy jó könyvet... Nyáron nem sokkal apukám elvesztése után anyut elvittük a szentendrei Skanzenbe. Örültünk, hogy egy napra kizökkentettük abból a szomorú helyzetből, amibe hirtelen került. Hiszen neki a gyerekkora részei voltak a kiállított tárgyak, élvezettel mesélt arról, hogyan is működtek azok az egyszerű mezőgazdasági gépek, sőt az egyik ott dolgozó asszonyt még gyorsan ki is képezte a gyógynövények hasznosságából...

Nem akarom hosszasan sorolni azokat a kiadásokat amiket örömmel vettünk a nyakunkba, mindenkinek vannak hasonló élményei. Remélem!

A lényeg, hogy adni és kapni lehet kényszer nélkül is, csak tudni kell, mi mennyit ér valójában!

Forrás: egyensuly.virtus.hu (Bajkó Kati)