Az eltűnő pirnyagosság

A huszonegyedik század embere ugyan keveset törődik múltbeli dolgokkal, öregapáink és öreganyáink annál többet fürkészték a jövőt. Izgatta fantáziájukat az ismeretlenségbe burkolódzó holnap és holnapután. Ahogyan Váci Mihály is megfogalmazta: „Nem elég sejteni, /hogy milyen kor jön el, /Jövőnket - tudni kell!" Ilyen szellemben próbáltak következtetni az eljövendőre. Triviális kifejezéssel élve, jóslatokba bocsátkoztak. Nem a Nostredamusra jellemző misztikumot hívták segítségül és babonaságnak is csak felületes szemlélő vélheti mindazt, amit a Kárpát-hazai ősök megfogalmaztak. Egyetlen párhuzam azonban mégis vonható az említettek között. Egyik jóslat sem optimista. Hogy pesszimista vagy realista gondolkodásmódra vallanak-e az alábbiak, azt döntse el maga az olvasó!

Hogy az ipari forradalom vívmányinak megjelenésével az emberek elkényelmesednek, kicsit elmegy az eszük is, és elidegenednek egymástól, azt öregapáink világosan láthatták. Ezt bizonyítja a feltevés, miszerint akkor lesz vége a világnak, amikor lőcstelen szekerek rohangálnak az utakon, és egymást tapossák. Erre a gondolatra valamelyest rímel egy másik, amely úgy szól, hogy a világnak akkor lesz vége, amikor vasmadarak repülnek az égen, amik vastojásokat tojnak, s a tojásokból kikelő fiókák városokat pusztítanak el. Hogy mikor fogalmazódtak meg ezek a félelmek, arról nem mondhatok semmit, de bizonyos, hogy régen, mivel a „leltárban" létezik olyan jövendölés is, hogy a világvége akkor jön el, amikor egy háznak több kéménye is lesz. A magyarság a ma már csak parasztházként emlegetett háztípust építette és lakta nagyon hosszú ideig. Az ilyen házikókban, mint tudjuk, hagyományosan egyetlen kemence volt. Az is a konyhában. A konyha volt az otthonnak a lelke. Nem csak azért, mert az asszony, az édesanya folyton ott sürgött-forgott, nem csak azért, mert ott készült az éltető étel, nem csak azért, mert ott gyűlt össze a család reggelizni, ebédelni, vacsorázni - ami akkor még sokkal többet jelentett, mint puszta étkezést -, hanem azért is, mert ott volt Meleg. A mai emberek már máshogy élnek. Sok lakásból hiányzik a konyha, mint olyan. A mai családok már gyakran nem reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak együtt, vagy ha mégis, akkor csak esznek, de nem élik át a családi közösség élményét.

A világnak akkor lesz vége, amikor az emberek kőkerítéseket építenek, s a kerítéseken vaskapuk lesznek. Utóbbi jóslat még az ősi településszerveződés korából maradhatott fenn. Mikor a házak egytől-egyig kelet-nyugati irányban épültek, így a Nap izzó gömbje keltétől nyugtáig áldotta a házat, s egyik ház árnyéka sem esett a másikra. És a házak köré nem építettek kerítést, mert nem volt rá szükség. Az emberek a szeres településen ismerték és szerették egymást, nem úgy, mint a mai szertelen világban. Ez nem szójáték. A szer, szertelenség, a szeretet, a szertartás azonos eredete valószínűnek tűnik.

A világnak akkor lesz vége, amikor a házban sütnek-főznek, de a kémény nem füstöl. Öregapáink ezzel a kijelentéssel is a megszokott világrend fejreállására mutatnak rá. Arra, hogy a jól működő dolgok megváltozása, megváltoztatása a gonosz jelenlétét és uralmát jelzik, s az ilyen változás nem vezethet jóra. Ugyanez az igazság jut kifejezésre, mikor a férfiakat és a nőket nem lehet egymástól megkülönböztetni. Ez is abnormális dolog. Nem a nemtelenné vált fiatalok iránt kell szolidaritást érezni és gyakorolni, hanem öregapáink iránt, akik minden bizonnyal mélységesen megbotránkoznának azon, amit mi már-már természetesnek veszünk! (Hál'Istennek Magyarország ettől még távol áll, de például Dániában egyenesen divatossá vált a dolog. Én még hiszek a jóérzésű honfitársakban!)

Nem maradhat ki a sorból a sárgaveszedelem eljövetelének megjövendölése sem. Úgy tizenöt perccel ezelőtt befordultam a fürdőszobába, s egy hónapok óta létező „tünemény" csak most szúrt nekem szemet. A fogason egy indiai törülköző és egy kínai fürdőköntös van egymás mellé akasztva. Ez a felszerelés úgy ötszáz évvel ezelőtt még a leggazdagabb, legfényesebb császári és királyi udvaroknak is becsületére vált volna. Ma inkább a világpiac és az összes európai nemzetgazdaság rákfenéjére ismerhetünk rá ebben a két termékben. S ha már itt tartunk, akkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a világnak akkor lesz vége, amikor gyermekeinket bíborba-bársonyba öltöztetjük, de lelkükbe az Ördög csempész. Meggyőződésem, hogy az a legrosszabb szülő, aki mindent megad a gyermekének! És ezen ne tessenek megdöbbenni kérem! A gyermekeknek nem a mindenre van szükségük, hanem egyvalamire: törődésre. A többi az jön magától, s ezt maga a gyermek is belátja később, felnőtt fejjel. Aki megkapja a mindent, az nagyúrnak hiszi magát, s vele az Ördögnek nem lesz nehéz dolga. Ellenben egy jól felépített értékrendű ember lelkébe nem találnak táptalajt a bűnös gondolatok. Ilyen emberből ma már alig van. Zavar, hogy olyan világban kell élnem, ahol vasmadarak repkednek, ahol az emberek vaskapuk mögé zárkóznak, ahol a kémények nem füstölnek. Aggaszt, hogy ha nekem ez az osztályrészem, akkor milyen világ vár a gyermekeimre? És kétségbe ejt a kérdés, hogy az unokáimnak lesz-e még világa?

A vadmurok virágából lassan eltűnik a pirnyagosság, s ez is a világvégét vetíti előre. S ha hinni lehet a jóslatoknak, akkor mindez a harmadik nagy háború után következik be. Csak annyi ember fog életben maradni, amennyi elfér egy diófa alatt. S ezek az emberek a gyimesiek lesznek. Így szól a jóslat. Miért pont a gyimesiek? Mert Gyimesben nem repülnek vasmadarak az égen. A gyimesiek nem ülnek lőcstelen szekerekre sem, s nem tiporják egymást. Gyimesben még van lelke a háznak, s van lelke az embereknek is. A gyimesi ember lelkébe nem csempész az Ördög. A gyimesi ember nem vásárol kínai áruházban. A gyimesi emberen messziről látszik, hogy férfi-e vagy nő. És aki hinni tud e sorokban, aki tartózkodik a megjósolt veszedelmektől, az gyimesi módon él. Az ott lesz a diófa alatt, és meglátja majd a vadmurok virágában a pirnyagosságot.